A nagyszülők általában melyik unokájukat szeretik a legjobban?

“Tudom-tudom: minden gyermekét egyformán szereti az ember, de ez tényleg így van?” - Hehehhe... nem.

Nálunk mindig a húgom volt a kedvenc, amióta megszületett a kislánya, ő a világ közepe a családban. Persze rájuk nem haragszom, nem ők tehetnek róla - sőt (csak 1 db példa) anyánknak szokásává vált, hogy a “nagyunoka” (fiam) születésnapjára (a gyerekek szülinapját mindig megünnepeljük a családdal) a kislány is kapjon ajándékot, mer’ jaj szegény, mi az, hogy ő nem kap - természetesen ez fordítva nincs így... a húgomnak ez két alkalom után leesett, a harmadiknál ő maga vett ajándékot a fiamnak, és látványosan “hát a Timike is mindig kap a szülinapodon, úgyhogy te is kapsz az övén, ez így igazságos” anyánk orra előtt odaadta... hát igen, büszke vagyok rá, félig az én nevelésem :P x).

Nálunk én vagyok a kedvenc. Amikor én születtem, a nagyszüleim még eléggé fiatalok voltak, így tudtak velem rengeteg programot csinálni, tudtak rohangálni velem, a Balatonba szaltókat ugrálni, táncolni,stb. Így nagyon sok jó emléket szereztünk, ők is és én is.

Aztán a szüleim elváltak, és megszülettek a féltestvéreim, amikor én már bőven középiskolás voltam. A nagyszüleim közben persze megöregedtek, tönkrementek az ízületeik, így már nem tudnak olyan érdemi időt tölteni a féltestvéreimmel, amilyet velem tudtak, így nem is tudnak úgy kötődni hozzájuk. Ráadásul a féltestvéreim, ugyan még kicsik, már most teljesen más személyiségek mint én vagyok/voltam és valahogy nem jönnek ki olyan jól.

Ugyan ezt természetesen nem verik nagy dobra és nem mondják a szülőknek, a nagymamám egyszer megsúgta nekem, hogy a papám engem szeret a legjobban és azt mondta, hogy már csak az én diplomaosztómat szeretné megérni...

nálunk is engem, mert én vagyok az elsőszülött.

egyszer pár éve mamám ki is mondta. elég szánalmas, begyöpösödött felfogás, de még mindig sok nagyszülő így gondolkodik.