Van itt olyan aki beadta valamelyik hozzátartozóját otthonba, de végül mégis kivette onnan?

Ez sajnos ilyenkor nagyon nehéz.

Mivel demens, az is valószínű, hogy nehezen szokja meg az új társaságot. Ha van időtök és energiátok az ápolására, és nem nehezítené meg durván a mindennapjaitokat, akkor szerintem egy próbát megérhet a hazahozatal.

Mamám az utolsó évében került otthonba.

1 évig anyáék lejártak hozzá, úgy gondozták napi 2x.

Anyagilag sok lett, így magukhoz költöztették (papa itt már bevonult az öregek otthonába).

A tudata nem volt már teljesen tiszta. A gyerekkoráról úgy mesélt, mintha akkor élte volna át. Olyanokat állított, hogy valaki bejár a szobájába es a ruháit ellopja... stb.

Emellett már nem tudott felkelni, anya pelenkázta.

1 évig lakott náluk, beadták a papa mellé az otthonba. 1 hetet volt ott. Nem a rosszkedv miatt lett hazahozva, hanem az ellátás miatt.

2x volt, hogy delutan mentünk hozzá látogatóba, a reggel becsinált pelenkája volt rajta, nem cserélték le.

3x volt, hogy reggel betettek a szoba közepén lévő asztalra enni/inni. De mivel fekvőbeteg volt a mama, nem tudott odamenni, nem ette meg, így elvitték. Delután ivott elsőnek, mikor mentünk hozzá.

Így inkább haza lett víve ismét. Aztan bekerült a kórházba, ott elkapott egy fertőzést, ami 1 hét alatt elvitte. Tavaly nyáron temettük.

Tudom, hogy kegyetlenül hangzik, de ne vidd haza. Az állapota csak romlani fog akkor is, ha hazaviszed. Sajnos egy idő után még a saját otthonából is haza akar majd menni, mert már nem ismeri meg azt.

Mi évekig ápoltuk demens nagymamámat és majdnem ráment a családunk. Csak azért tudtuk ezt megtenni, mert én a gyerekekkel voltam még otthon, egyébként megoldhatatlan lett volna a 24 órás felügyelet, az otthonba kerülésnél pedig várólistán voltunk.

Egy ideig járt demens napközis foglalkozásra, ott próbálták szinten tartani őket, ez mamánál 1 év volt. Megismertem a vele foglalkozó ápolókat, ápolónőket. Fantasztikusak voltak, a mai napig hálás vagyok nekik, mert azon túl, hogy a nagymamámmal foglalkoztak számtalanszor segítettek nekünk is, hogy ne roppanjunk bele se lelileg se fizikailag. Megtanítottak fekvő embert szakszerűen átpelenkázni, felfekvést kezelni, mikor branüllel a kezében adták haza a kórházból (elfelejtették ott kivenni) telefonon mondták, hogy hogy hogyan húzzam ki... Sokat beszélgettünk, amikor úgy éreztem, hogy ez nem fog tovább menni és lelket öntöttek belém. Nagyon nehéz időszak volt, a családom még most sem heverte ki, a házasságom talán nem is fogja. Próbálunk megint egymásra találni, de hosszú, nehéz évek voltak ezek.

Én már most megmondtam a férjemnek és a gyerekeinknek, hogy ha én is demens leszek, eszükbe ne jusson engem otthon ápolni. Én végig csináltam és nem kívánom egyiküknek sem ezt a terhet. Gondoljanak rám, járjanak be hozzám amíg még megismerem őket, de ne adják fel az életüket és a családjukat miattam.