A szüleim elváltak. De nem vagyok túl rajta. Hogyan szedhetném össze magam?

A szüleim másfél éve váltak el 19 év után. Mikor kijelentették, hogy elválnak már rég tudtuk öcsémmel és én örültem neki, mivel elegem volt a folyamatos veszekedéseikből. Anyám nem szeretett soha igazán. Én voltam az, akit kiröhögött a gyerekes kérdéseimért vagy megnyilvánulásaimért egész eddigi életemben, burkoltan rondának és kövérnek hívott és én mindig csak az árnyéka lehettem neki, hiszen ő a nagy "értelmiségi" a családban, akinek senki sem érhet a nyomába. Apámat viszont imádtam. Rengeteget dolgozott és alig volt ideje foglalkoznia velem és az öcsémmel, de ha mégis szakított ránk egy-két órát, akkor az volt a nap fénypontja. Rengeteg közös emlékünk van és nagyon szerettem. Neki pedig én voltam a mindene, mivel apám és anyám között a viszony már a születésem előtt megromlott. Az öcsém pedig mozgássérült, míg a kisebbik öcsém csak 3 éves. Aztán elváltak. Semmi nem volt jó, de ott voltunk apámmal mi 3-an tesók és ez kb egy-két hétig oké volt. Aztán apám egy nap közölte, hogy egy csaj, akit ismerünk, a barátnője. (Aki 5 hónap alatt a felesége is lett)

Sejtettem... Tudtam. Felborult minden. Nem, nem a tipikus rossz mostohaszülő eset... kedves velem, ő beszélte rá apámat, hogy lehessen kutyám (ami így utólag csak egy újabb konfliktust eredményezett) és próbált nekem segíteni, ha összevesztünk apámmal... de attól ő még egy idegen. Valaki, aki gyűlölöm, hogy a házunkban van. Gyűlölöm, hogy az apámmal van. Valaki, aki ha mond valamit, akkor az úgy van, mert az apám annyira szerelmes, hogy mindent megtesz neki. NEM a csaj nem a pénzünket akarja és szó sincs ilyesmiről. Ő csak megteremt egy olyan életet az apámmal, ami neki sosem adatott meg az exférje mellett (ő is elvált). Nekem igazság szerint egy szavam sem lehetne. Az apám is csak akart maga mellé egy társat... Csak közben nem vette észre, hogy én és a nagyobbik öcsém elveszítettük az anyánkat, aki hiába nem szeretett minket, akkor is az anyánk volt, aztán elvesztettük a kisöcsénket, aki anyánkkal él, a családon belüli viszályoknak hála már másfél éve viseljük a anyám felőli rokonok rosszindulatú megjegyzéseit, mert az apánkkal akartunk élni, miközben egymást is elvesztettük a folytonos veszekedéseink miatt... majd rá kellett döbbennünk, hogy az apánk már nem az az apa, aki nyáron 40 fokban bebújt 15 takaró alá, csak azért hogy az egyik kedvenc játékunkat játsszuk. Az egész nem fair. Én 11 évesen még ezeket az általunk kitalált játékokat játszottam, neki pedig hirtelen meg kellett komolyodnia és tűrnie, hogy apánk mindenért lecseszi. Ahogyan engem is. Ha többesszámban olyat merek mondani, hogy "ti" vagy hogy "nektek" (ami alatt apámat és a feleségét értem), máris le vagyok cseszve és ki vagyok oktatva, hogy nekem egy rohadt szavam nem lehet. És az egészben az a legrosszabb, hogy igaz. Az senkit nem érdekel, hogy sírva alszom el néha még most is, annyira rühellem az egészet. Senkit nem érdekel, hogy egyedül érzem magam, amikor állítólag egy nagy boldog család vagyunk (beleértve most már apám feleségének a rokonait is). Azt senki sem veszi észre, hogy elvesztettem a bizalmam az emberekben, azóta, hogy egyszer az apámmal folytatott privát beszélgetésemet az új felesége szájából hallottam vissza. Pedig megkértem rá, hogy ne mondja el. Mindössze egyetlen barátom van, akiben megbízhatnék, de benne sem tudok... Attól félek, hogy ő is hátat fordítana nekem. Volt egy fiúm egy éve, akinek a szülei szintén elváltak és bármennyire is fiatal vagyok és gyerek; én tényleg szerettem. Elmondtam neki mindent, mert azt hittem megérti, hogy mennyire szükségem van valakire, aki meghallgat és megölel és azt mondja: "minden rendben lesz és megoldódnak a balhék, nem lesz több veszekedés". Erre a srác 3 hét után dobott és még csak soha meg sem indokolta. Fél évvel később egy osztálytársam kiszedte belőle, hogy azért mert unalmas voltam... Miközben a szakítás még jobban megviselt, magam alatt voltam, nem volt életkedvem... és soha senki nem kérdezte meg, hogy mi a baj. Mert mindenki azzal volt elfoglalva, hogy elhiggye, hogy a dolgok jók. Közben apám feleségének a családjában is folyton ment a balhé a ő válásuk miatt.

Egyedül érzem magam. Nincs kire támaszkodjak. Ez néha a felszínre tör és magamban dühöngök, máskor pedig viszonylag jól érzem magam és én is próbálom elhinni, hogy minden oké. Őszintén nem is tudom, hogy miért nem tudom ezt az egészet elfogadni. Nem tehetek ellene semmit. Ha csak egy szót is elmondanék abból, ahogy érzek, akkor csak még jobban összevesznék mindenkivel.

Annyira elegem van ebből és abból is hogy nem tehetek semmit... Hogyan tudnék megbékélni ezzel a helyzettel?