Hogyan dolgoznád fel, ha meghalna az egyik gyermeked?

#1 Gondolkozz már, mielőtt beszólsz. Lehet, hogy ilyen szituban van a kérdező, vagy valaki a környezetében akinek segíteni szeretne, és tanácstalan.

Mindenesetre ez egy nagyon nehéz kérdés, és valóban rossz belegondolni... Biztos a többi családtag (és szakember) támogatására van ilyenkor szükség.

Tényleg az a baj, hogy nem tudjuk, kérdező most magánkívül van a gyásztól, vagy egy unatkozó tizenévesnek jobb híján ez jutott most eszébe.

Vagy egy elkeseredett és öngyilkosságra készülő tizenéves írta ki - mert ez is lehet.

Nos, a kérdés megválaszolhatatlan, épp ezért értelmetlen is.

Mert nem ugyanúgy reagálná le az ember, ha makkegészséges gyerekét érné végzetes baleset, mint ha egy súlyos betegség érné el, és több év reménykedés és szenvedés után elhatalmasodna rajta, és már az orvosai is jeleznék, hogy ez a végstádium. Az meg egy harmadik, gyökeresen különböző eset, ha kamaszként öngyilkos lenne.

Nem tudnám feldolgozni, maximum együtt tudnék élni a fájdalommal.

Márciusban halt meg a férjem, hosszú betegség után,

de még mindig csak vegetálok, pszichológushoz járok.

A veszteségnek is vannak fokozatai. Legfájdalmasabb dolog lehet, elveszíteni egy gyereket. Senkinek nem kívánom ezt az érzést.

Van olyan ismerősőm, akinek 30 évesen halt meg a gyereke...a szülők azóta élő halottak.

Nekem halt meg az egyik. Kicsi volt. Nem tudom, hogy "dolgoztam föl". Sajnos sejtettük meg fog halni, de mégis megviselt, amikor megtörtént. Az sokat segített, hogy a karjaimban halt meg, hogy vele lehettem. El tudtam búcsúzni tőle. Eszembe szokott jutni, de már nem érzek olyan szomorúságot, inkább csak azt, hogy kár, hogy nem másképp történt.

Igen vannak még gyerekek és az rengeteget segít (az élet megy tovább bármilyen közhelyes is, de az emlékeket megőrizzük.

Családban volt idősebb (már felnőtt) gyerek elvesztése, annak elfogadásában a szülőket a vallásosságuk segítette. Nagyobb tragédiának véltem én kívülről, mint ahogy azt ők kifelé mutatták, de biztos, hogy örökre nyomott hagyott rajtuk.

Egyik rokon házaspárnak tavaly halt meg a fia, 28 évesen. Ráadásul ha lehet ilyet mondani, a legrosszabb módon: öngyilkosság, bármiféle előjel és búcsúlevél nélkül. Soha nem tudjuk meg, hogy miért. Még nekem is nehéz feldolgozni távolabbi rokonként. :(

A szülők nem tudom, hogy valaha fel fogják-e tudni dolgozni, vagy csak megtanulnak együtt élni vele.

Egyelőre járnak pszichológushoz, sokat foglalkoznak a hobbijukkal (a nő varr, a férfi a hobbiautóját bütyköli), rengeteget unokáznak (a fiuknak van egy gyönyörű 3 éves kislánya), sok időt töltenek a másik két gyerekükkel, utazgatnak velük és kettesben. Kellett pár hónap, mire tudtak mosolyogni, nevetni. Most közeleg az évforduló, megint kezdenek maguk alatt lenni, szerintem teljesen érthető.

Fogalmam sincs, hogy ezt lehetséges-e feldolgozni. Hunyt már el több szerettem, de ezen nem tudtam még én se túllépni - a többinél volt egy megfogható ok, volt válasz. A gyász természetes része a harag; segít a feldolgozásban, ha haragudhatsz valakire vagy valamire, van bűnös: "az a r0hadt rák", "az a tetves baleset", stb... Itt ez nincs meg, vagy ha van is, könnyen átcsap önmarcangolásba, könnyen magukat okolhatják.. "Mit nem vettem észre?".. "Mit tehettem volna, hogy ne ez legyen?" Így nehéz. Így a fájdalmon túl ott a sokk (teljesen váratlan volt, az egyik legvidámabb ember volt, akit ismertem, még aznap délelőtt is jókedvű és laza volt), és egy hatalmas kérdőjel is, ami örökre ott marad.

Ehhez szerintem mindenképpen kell szakember segítsége, nehéz ép ésszel kibírni. :(