Nem tudok mit kezdeni a megváltozott viszonyunkkal (édesanyám és én). Mit tegyek?
Azóta kezdődött ez az egész dolog, hogy belecsöppent az életembe a barátom. Eleinte nem volt semmi gond, édesanyám elkezdett jó tanácsokkal ellátni és tippeket adni, hogy mi hogyan lehetne jobb. Ezeket el is fogadtam, ami nem tetszett viszont azt megmondtam, hogy ezt viszont nem fogom megtenni, megmondani neki, meg hasonlók.
Egyszer aztán nagyon összekaptunk barátomon, de még ki tudtunk békülni. Azóta is ad tanácsokat, de ezek egyre inkább célzóak arra, hogy én mindent rosszul csinálok, meg hogy szerinte a barátom nem is a barátom, hanem csak egy ember az életemben, akivel néha találkozom, vagy néha feljön megdug és arrébb megy(bocsánat a vulgalitásért, de ő szokta így mondogatni). Ő nem lát bele úgy a kapcsolatunkban ahogy én, az én fejem fölül is elment már az a nagyon erős kezdeti rózsaszín felhő, így véleményem szerint tudok arról dönteni, hogy mit hogyan teszek és mit engedek meg illetve mit nem.
Édesanyám túlbuzgó, már az első hónapban fogkefét, papucsot meg mindenféle cuccot összevásárolt barátomnak, mert ha majd itt alszik. Azóta az ottalvással jön, amióta először lefeküdtünk.
Plusz jópár alakalommal le is járatta magát barátom előtt magát. Beszólásokkal a viselkedésével... Ami szerintem nem igazán szülőhöz illő.
Az utóbbi időben a veszekedéseink egyre hevesebbek, hosszabban tartanak a haragos idők és én kezdem úgy érezni, hogy idegileg már nem sokáig fogom bírni, viszont csak ezekért a veszekedésekért nem fogom a barátomnak kiadni az útját, amikor oda-vissza vagyunk egymásért.
Eddig tudtunk értelmesen beszélni. Mostanában egyáltalán nem.
Már a pszichológuson is gondolkodtam, de szerintem nem velem van itt a baj...
Mit tehetnék?
21/L
válasza:Szia!
Próbáljatok meg leülni beszélni. Tudom, hogy nehéz. Nekem tavaly a nyaraláson ment a balhé, nem engedték, hogy barátom velünk jöjjön. Idén meg úgy alakult, hogy februárban odaköltöztem hozzá, de anyu szerette volna, ha visszaköltözök hozzájuk. Húztam az időt, nem tudtam, hogy álljak neki megmondani, hogy nem áll szándékomban visszajönni. Tegnap végül anyu kifakadt, akkorát veszekedtünk, hogy senkinek nem kívánom. Végül persze olyanokat is mondott, hogy utálja a barátomat, paprikajancsinak nevezte, elhordta mindennek. De nem fogok visszaköltözni. Kitartok a párom mellett, nem érdekel a véleményük. És azt is megkaptam, hogy én utálom már őket, holott erről szó sincs, csak nem tudja feldolgozni, hogy már felnőttem és nem lakok otthon. Ma már sokkal jobb a hangulat köztünk, szerintem apu beszélt vele, eleinte még kicsit bunkó volt, de most már egész jól elbeszélgetünk. Szerencsére eddig nem volt szó a tegnapról. Tavaly olyat is mondott, hogy inkább lelöveti barátomat bérgyilkossal, mint összeköltözzünk. Szóval elég durva a helyzet, de remélem most már csendesülnek a kedélyek. :) Remélem ti is dűlőre juttok anyukáddal! Próbálj meg vele beszélni, én anyummal sajnos nem lehet nyugodtan, mert rögtön felkapja a vizet és kiabál. :(
20/L
Én is pont 21 éves voltam, amikor a barátomért elhagytam a szüleimet. Most 28 vagyok, az az ember már sehol nincs, és meg is bántam minden együtt töltött percet, de a szüleim hálistennek megbocsátottak és a legdrágábbak a számomra. Borzasztóan szégyellem magam, amiért valaha is összevesztem anyukámmal a miatt az ember miatt. Egyátalán nem érdemelte meg.
Neked úgy tűnik mázlid van, hogy még anyukád vett a barátodnak dolgokat, eszerint nem akar elválasztani benneteket.
A legjobb tanács, hogy próbáld meg harmadikként, kívülállóként mérlegelni, hogy mit mond anyukád, és miért mondja. Próbálj meg mondjuk egy 40 éves férfi fejével gondolkodni. Jó, furán hangzik, tudom, de próbáld meg!
Köszönöm a válaszokat.
Mindig megbeszéljük anyukámmal a dolgokat, de valahogy ő mindig elkezd egyedül gondolkodni és felidegesíti magát, anélül hogy mondjuk velem megbeszélne egy újra kialakult helyzetet. Mondom neki, hogy legyen türelmes, valahogy nem mindig sikerül neki.
Szerintem fél, hogy el fog veszíteni, pedig tudja, hogy ő az egyik legdrágább az életemben.
Nehéz is neki, mert egyedül nevel, szóval nincs kivel megbeszélnie a dolgokat és nagyon sokszor csak én vagyok itt hogy rámzúdítsa minden gondját, problémáját gondolatát.
Igen annak én is nagyon örülök, hogy nem akar minket szétválasztani, ezt mindig is mondta, hogy amíg mi ketten boldogok vagyunk addig őt nem zavarja, de úgy érzi, hogy neki csak a keserűség jut az egész kapcsolatunkból. Próbálok minél több olyan időpontot összehozni, amikor ők ketten is találkozhatnak és lazulhat közöttük a légkör, de nehéz az amikor anyukám elképzel magának dolgokat és azt hiszi, hogy azok tényleg valósak (pl hogy semmibe nézzük őt) pedig ezek egyáltalán nem igazak!
Én mindig kiharcolom azt hogy beszéljk meg a dolgokat, és az a helyzet, hogy mindig oda jutunk, hogy ő is végigbőgi a napot meg én is. Egyszerűen ő köti az ebet a karóhoz és pedig kicsit nehezen beszélek az érzéseimről. Szóval mindkettőnkkel nehéz. Remélem azért meg tudjuk majd mindig beszélni a dolgokat és ezek után már csak jobb lesz, de azért kicsit félek, hogy mit tartogat kettőnk számára a jövő.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!