Unokatestvérem kérdezi tőlem, én hogy csináltam azt, hogy az én gyerekeim soha nem követeltek állatokat a lakásba, de nem tudom. Mi ennek az oka?

Semmi az oka. Azok úgy vannak összerakva, ezek meg így.

Én sem akartam soha állatokat, a tesómnak meg voltak hörcsögei meg tengerimalaca.

2, nálad tuti többet érnek az állataid.

Kérdező, nekem van két testvérem, egyikük sem kérte soha, hogy állatot tartson, míg nekem voltak tengerimalacaim. Ugyanazt a nevelést kaptuk, úgyhogy arra tippelek, hogy személyiség kérdése (is).

Hűűű, kezd a téma átmenni elég alpáriba.

Először is: Van olyan ember aki szereti az állatokat, van olyan aki nem. Még családon belül is. És bármilyen hihetetlen, de van olyan aki csak messziről szereti az állatokat, de haza nem vinné. Sokan pl a gyerekekkel is így vannak. Másét szeretik, de sajátot nem vállalnak. Ez van. Ettől szép az élet, mert ilyen sokszínűek vagyunk.

Attól, hogy valaki állatok nélkül nő fel, még lehet felelősségteljes. Nekem pl 23 évesen, felnőtt fejjel, saját döntésből lett kutyám, pedig fél életemben rágtam a szüleim fülét érte. Most ők is csak a "messziről szeretjük" kategóriában vannak. Imádják a kutyáim, de sajátot nem vállalnak.

Másodszor:

Sajnálom, de nem tudok elmenni emellett a sztereotip kínaizás mellett. A kínaiak nem eszik meg a házikedvenceiket. Esznek kutyát igen, de azokat erre a célra tenyésztik, mint mi a marhát, tyúkot. A kutyának mellesleg vörös húsa van, tehát nem kapjuk a fehér húsú csirke helyett a sarki kínaiban sem... Egyebek mellett a csótányt és a pókot is megeszik. Ebből is látszik, hogy egy kulturális dolog, semmi köze a fenti témához.