Nem engednek saját döntéseket hozni a "szüleim". Aki ebben a cipőben járt az mit csinált, hogy engedjenek?

Köszönöm a válaszaitokat.

Van gyerekük, egy 13 éves fiú.

Próbálok velük beszelgetni, csak rögtön az van, hogy én minek vagyok ilyen gonosz,szemtelen, stb... aztán vissza kerdezek, hogy most mivel erdemlem ki ezeket a jelzőket, de erre már nem tudnak válaszolni és valami értelmetlen mondatot összehoznak ,aminek semmi köze nincs a témához.

No, a kérdés kiírása utan 1 évre tipikus lázadó, depressziós tini lettem. Abbahagytam mindent, ami fontos volt, mert értelmét vesztette, majdnem kirúgtak az iskolából is. :) Ha az időben visszatudnék menni ezt tanácsolnám magamnak: menekülj minnél messzebb a negatív, manipulatív energiáktól, mert az önképedet úgy tudja befolyásolni hosszú távon, hogy észre sem veszed. Azaz ezeket, hogy trehány vagyok, semmi nem érdekel, mindig visszabeszélek, ami nem volt és nem is igaz, elkezdtem elhinni magamról, mert tényleg szeretek vitázni, ha igazságtalan a helyzet, tényleg szétszórt vagyok, sokszor elfelejtek dolgokat(pl.: kivinni a mosatlan edényeket, összepakolni a cuccaimat, kulcsaim stb.), és tényleg nehezemre esik elkezdeni a dolgokat, ezért sokszor tűnik úgy, hogy nem érdekel az(ilyenkor próbálok mentálisan olyan állapotba kerülni, hogy megtudjam csinálni), és persze ilyenkor csak mérges\feldúlt leszek, ha elkezdenek elhordani mindenféle negatív jelzővel. Ugye ezek hatással vannak rám, és egy idő után nem is kell megszólalni senkinek, azt fogom magamban hallani, hogy: úgyse tudod rendbe rakni a szobát; ha kiállsz magadért, az pofátlan tett; ha elfelejtesz valamit visszatenni a helyére, akkor trehány disznó vagy; semmit nem kezdesz el, vagy ha el is kezded, feladod.

Persze ezek nézhettek ki így, viszont belül teljesen más történt: persze, hogy nem szeretnék szemét között élni, megcsinálom, hidd el, csak kell egy kis idő; tényleg rossz tett, kiállni magadért, végülis mit hiszek magamról, hogy lehetnek saját gondolataim? Talán ez a pont van legjobban kihatással rám:csomó ideig nem mertem ismerkedni, magyarázkodni, amikor kellett volna, elkezdtem megkérdőjelezni a gondolataim, és a tetteim, majd persze szokásommá vált ezeket negatív jelzővel illetni(pl.:nem akarok elmenni egy edzésre, mert fáj valamim, vajon tényleg az lenne a gond, hogy fáj valamim? - nem engem csak nem érdekel, hogy edzésre kell mennem, és szarok bele- miért is ne hagyjam abba, ha már amúgy sem érdekel? S amikor ezt a gondolatmenetet 30x átélem el is hiszem.); nem vagyok trehány, csak feledékeny, ezerfele va az elmém, erről nem tehetek, miért nem lehet kedvesen szólni, hogy: vesdd be az ágyad kérlek mielőtt elmész, és a bögrédet is kivihetnéd a mosogatóhoz, mielőtt elfelejted. Ehelyett ez történt: szó nélkül vegig nézte, ahogy elfelejtek mindent, aztán amikor hazaérek, minden a helyén, és egy jóadag szidást kapok. Persze ebből is a negatív gondolatmenetek kifejlődtek: nem tehetek arról, hogy feledékeny vagyok, nem is eszméltem rá, hogy mit csinálok rosszul, mi miatt van az hogy otthon marad a tollam, füzetem, nem vetettem be az ágyam. Azthittem ez normális, és mindenki ilyen feledékeny, aztán elkezdtem kapni a negatív jelzőket, hogy trehány, szarok bele, stb. és láttam, hogy másokkal nincs ilyen gond, persze megakartam magyarázni magamnak is, hogy miért cselekszek így( erre mamámnál nem volt szükség, mert felismerte mi a baj, ahelyett, hogy ellenezte volna a viselkedésem furaságát, megtanított együtt élni vele), és elhittem a környezetem megbélyegzését, ami ki is csapódott a viselkedésemre: már tényleg nem is érdekelt, hogy nálam van-e minden; ha megkérdezték, hogy megint miért nem hoztam könyvet órára, már nem érdekel, ilyenkor is érzem azt a mellkast szorító érzést, hogy én ezt nem akarom átélni, nem akarom hogy rosszat gondoljon rólam, de már én sem láttam jobb megoldást, minthogy "elismerjem", hogy nem érdekel, ez volt a leghihetőbb.

Igen sok mindenbe belekezdek, de végig is kell csinálnom, ahoz hogy bármit érjen? Nem hiszem,(persze van olyan dolog amit végig kell vinni) egy példa a sok közül: imádok főzni, évente egyszer-kétszer nekiállok főzni tanulni, ilyenkor mindig úgy érzem, hogy majd én leszek a legnagyobb séf, ennek hangot is adok, aztán pár hét múlva meg abbahagyom, mert elkezd valami más érdekelni. Ilyenkor megkapom a jelzőt, hogy mindent feladok. De miért ne csinálhatnám ezt? Tapasztalatom szerint jobban főzök a kortársaimnál, haverjaim ha főzős program van mindig engem keresnek, tudásomnak majd a jövőben a családom is hasznát fogja lelni. Viszont én is így láttam a dolgokat:ha elkezdek valamit, azt nem tudom sokáig csinálni, mert elkezd más sokkal jobban érdekelni. És habár régebben is megvolt ugyan ez a tulajdonság, csak máshogy volt kezelve: volt egy dolog, amire figyeltem(sport), soha nem voltam kényszerítve rá, szerettem, az emberek támogattak benne, motiváltak, megkaptam a cipőt, ami tetszett, és persze azt használni szerettem volna, és erővel töltött fel, hogy nekem ez megvan, beleadtam mindent, mert láttam, hogy ha ezt teszem, megkapom a munkámért amit szeretnék. És persze boldog voltam, hogy boldog az, aki értem dolgozik és bízik bennem, ő meg boldog volt, mert látta , hogy amit tesz az virágzik. Emellett tanulhattam, ami nekem éppen akkor tetszett, és ha éppen más érdekelt, akkor csinálhattam mást = kivan elégítve a bennem búzgó gyerek, aki kiváncsi, mindent kiakar próbálni, és erre bíztatva is van, mert ez egy jó tulajdonság, ezért tudtam úgy működni az életem egy másik területén, hogy abba folyamatos legyek, mert éreztem, hogy ez jó.

Itt a lefolyás az évek alatt: elkezdtem semleges reakciókat kapni a sikereimre, amitol elkezdtek számomra is semlegesek lenni, habár imádtam csinálni, beszállt szép lassan a körforgásba, egy ideig érdekelt, aztán annyira nem, akkor jött a megkérdőjelezés, hogy én most akarom-e ezt egyáltalán, és elkezdtem én is ezt kérdezni magamtól, és egy mélypontomon benyögtem, hogy akkor ennek vége.

Fura tapasztalat átélni ezt, két teljesen más környezetben, ugyan az az ember, teljesen máshogy működött. Egyik évben még egy szociális srác, tele sikerrel, reménnyel, magabiztossággal, másik évre egy zárkózott, sikerélménytől teljesen megfosztott, szétesett önképű, világra dühös kamasz lett. Most mászok ki a szarból, próbálom felül írni az szétszedett gondolatmeneteim, mindenki annyit lát ebből, hogy fekszek, edzek, majd lelépek, de már nem érdekel, aki ide rakott annak a szavára nem hallgatok. Ha valaki olvassa véletlen: maradjatok erősek, bizzatok magatokban, ami nem öl meg az megrongál, de ha helyre rakod magad, akár segítséggel, akár egyedül , olyan tapasztalatokra teszel szert, ami keveseknek adatik meg!