Kísért a múlt, hogy tudnám valahogy lezárni a családi fájdalmakat?

Most 23 éves vagyok a szüleim 16 éves koromban váltak el. Nem volt egy jó házasság, állandóan veszekedtek, apám volt mikor sokat ivott és megverte anyámat, tudni kell hogy ha apám ideges akkor van egy elég alpári stílusa (na meg anyámnak is ha épp ittasan vitázott), nos ez máig megmaradt bennem. Bátyám ezek miatt a viták miatt szökött el 16 évesen tőlünk. Emlékszem sokszor én is elbújtam. Aztán mikor elváltak a szüleim apámmal maradtam, de ő teljesen bekattant a válás miatt, sokat ivott és állandó célpontja voltam az ordítozásainak meg annak, hogy minden apróságomba belekötött. Megszállottan nyomozott akkor anyám után, üldözte, volt amikor rá kellett hívni a rendőrséget, volt mikor anyámra törte az ajtót, ekkor egy darabig anyámmal éltem. Aztán teltek az évek és felnőttem, apám megváltozott. Most már nem olyan mint volt, persze vannak veszekedések, de egyre ritkább és egyre kevésbé jön elő nála ez a félelmetes ordibálás.

A probléma viszont az, hogy hiába változtak a dolgok mai napig rendszeresen elsírom magam, ha eszembe jut a múlt. Anyám külföldön él, tesóm szintén. Mindketten más más országban, mindenkinek meg van szakadva szíve és mindenki mást okol. Mindig más a történet mindenki szájából, hogy mi hogy volt. Próbáltam tenni az egészre de nem megy.

Kezdem észre venni magamon hogy az az egész aminek csak apró töredékét írtam ide le, egyre inkább kezd kihatni az életemre. Rájöttem hogy tele vagyok mindenféle komplexussal félelemmel emiatt, hiába élek apámmal nem tudok vele rendes kapcsolatot kialakítani, mert félek tőle, pedig már nem olyan mint volt. Ugyanakkor ezt senki sem kérdezte meg sem tőlem sem tesómtól hogy mégis mit tettek velünk? Bátyám is pszichiáterhez ment, anyám is később ott kötött ki, persze nem csak ezek miatt, de sokat játszott közre.

Mondanom sem kell hogy sem anyám, sem apám nem ismerné el teljes mértékben a felelősséget, tehát ha ki merném jelenteni akkor valószínű nem engednének el a pszichiáterhez, viszont valakinek fizetni kell...mivel én még tanulok, igazából azt sem tudom, hogy ezen hogy lehet segíteni, csak azt hogy pont akkor 16 évesen nem állt mellettem senki a családomból, mert mindegyik a pénzzel, meg egymás gyilkolásával volt elfoglalva, amikor nekem már csak az akkori koromból kifolyólag is a legnagyobb szükség lett volna rá. Ez nagyon hiányzik, de én nem akarok olyan felnőtt lenni aki tele van lelki sérülésekkel.

És ez kezd mindenre kihatni, az önbecsülésemre is, ugyanis kicsi koromban kövér voltam és anyámék ahelyett hogy családi körben tettek volna valamit ellene kórházba küldtek hónapokra 12 évesen, meg olyan emberhez aki előtt félmeztelenre kellett vetkőzni,és úgy beszéltek rólam mint valami tárgyról. Mindig mondták hogy nekem ezt meg azt nem lehet,de xynak igen, mert ő vékony, meg persze a szemem előtt veszekedtek egymással, egymást okolva hogy a "gyerek miért ilyen". Emiatt hiába voltam már 60 kiló akkor is egy kövér disznónak és csúnyának éreztem magam, és a mai napig így van, semmi önbizalmam nincs, félek kiállni az emberek elé, pedig a szakmám pont arról fog szólni. Félek néha embereknek valamit rendesen elmondani, mert apám annak idején mindig a fejemhez vágta ordítva hogy "hazudok", amikor nem is hazudtam, csak lekéstem például a buszt és ő már egyből azt vette ki belőle, hogy biztos hazudok. Persze emiatt ha apámnak kell valamit mondani, akkor mindig félve mondom és körülményesen és már automatikusan kissé rövidebben előadva a dolgot, nehogy megint ordítson hogy hazug vagyok....mint az anyám. Ha jön haza kocsival és nyílik a kapu akkor spontán összerezzenek és felugrom az ágyból ha épp fekszem, mert régen ez azzal jelentett egyet hogy részegen jön haza és megint valamiért kapni fogok (fizikálisan sosem bántott csak szavakkal)

Anyám a másik eset, vele akárhányszor együtt vagyunk, úgy tele van fájdalmakkal, hogy csak is a múltat képes felemlegetni örökké, ezért automatikusan mindig újra és újra felszakítja bennem a sebeket, akár csak magában. Ez az egész történet nagyon nincs lezárva...de egyszerűen nem tudom hogy lehetne lezárni és feloldani. Az évek alatt én már ezer meg egy dolgot megpróbáltam a szüleimmel is,de mindig mindegyik csak bólogat, aztán megint szarnak bele mindenbe és ismételten képtelen megérteni hogy ők 50 meg 60 évesen elcseszték a saját lelküket, de amikor még nem volt ez, addig legalább boldogan éltek, de az én lelkemet sikerült elcseszniük már tizenéves koromban...ezt képtelenek megérteni, és a legrosszabb hogy a suli miatt még elmozdulni sem tudok, nyilván a család többi tagjához meg pláne nem....és fogalmam sincs milyen szakemberhez fordulhatnék, vagy mit lehetne tenni. Bocs mindenkitől hogy ilyen hosszúra nyúlt,de talán így érthető meg a legjobban.

23/L