Nagyon aggódom a fiamért. Mi tévő legyek?
Hiába az a legjobb megoldás, ha inkább kimaradnék ebből, de nem bírom végig nénzni tétlenül, hogy a fiam a vesztébe rohan. Én mindig tisztességre, szorgalomra és rendre próbáltam nevelni, de a bonyolult habitusa miatt jó, ha el tudtam nála érni, hogy tisztelje annyira önmagát, hogy ne generáljon magának kellemetlen helyzeteket. Mikor kamasz volt, az osztályában ő volt a "menő fiú". Meglehetősen népszerű volt, de azt is a gerinctelen húzásainak köszönhette. A többiek által "lúzernek" elkönyvelt osztálytársait megalázta, olyannyirra, hogy az egyik evészavavaros lett a másik kettő pedig iskolát váltott. Képzelhetitek, hogy mennyire égett a pofám, de nem is a szégyen miatt volt nekem ez kellemetlen, hanem sokkal inkább az tudat miatt öntött el a letargia, hogy a fiam egy erkölcsi csőd. Nem egyszer veszekedtem vele, szinte már könyörögtem neki, de mind hiába.
Egyetemista évei alatt úgy váltotta a lányokat, mint a fehérneműt. Én pedig folyton amiatt aggódtam, ne kapjon el valamilyen nemi betegséget.
Nos az egyetem után talált egy lányt, akivel össze is költözött. Ennek nagyon megörültem. Nem csak azért, mert végre elkezdett élni egy kiegyensúlyozott életet, hanem látszott rajta, hogy boldog és a lány is jó hatást gyakorolt rá. Egyszerűen jó volt rájuk nézni. Gyerekük is született, viszont a fiam a baba magzati kora alatt megcsalta a lányt, a baba születése után néhány hónappal később lelépett a szeretőjével,egy hete tudtam meg.
Fölkerestem a fiamat és közöltem vele, hogy többé nem vagyok rá kíváncsi. Nagyon kiborultam. Nagyon sajnálom az unokám anyját és megondtam neki, hogy rám bármikor számíthat. A fiamban persze semmi megbánás nincs, gondtalanul éli az életét. Olyan, mintha én bánnám meg a fiam bűneit őhelyette. Tudom, hogy nem kellett volna elutasítanom őt, és a szívem mélyén nem szívesen nézném végig, hogy a vesztébe rohan, de hiába akarok rajta segíteni, ha ő nem akarja, akkor én nem tehetek semmit. De mégis, mi tévő legyek. Szeretem őt és nem akarom, hogy elcsessze az életét.
Így van, az élet fogja megtanítani arra, hogy nem tehet meg mindig büntetlenül bárkivel bármit, az élettől fogja visszakapni a leckéket...
El se tudom képzelni: szülőként ez mennyire fájhat, ha mindent megtettél, ne bánkódj (persze, tudom: könnyű mondani)...
Az a baj, hogy a fiadnak mostanra jó eséllyel megvan a saját élete, a saját keresete, és semmilyen téren nem szorul rád, így attól tartok, nem lesz sok foganatja a dolognak.
Jó döntést hoztál, mikor a lány mellé álltál, csak sajnos későn, mert egy a fiadhoz hasonló embert az egyetemista éveiben kellett volna ilyen sokkterápiának kitenni, amikor még rád volt utalva, és közölni, hogy ha nem változtat az életvitelén, mindenféle támogatást megvonsz tőle. Olyankor még vannak, akik észbe kapnak, de... attól tartok, hogy a fiad pontosan az a fajta "nagy gyerek", akinek "anyuci" egész életében minden kívánságát leste, éppen ezért nem tisztel se istent, se embert, neki az a természetes, ha minden a feneke alatt van. Az ilyen emberek nem változnak, legfeljebb egy kis százalékuk akkor, ha az élet keményen fenékbe billenti őket. Ez általában nem következik be.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!