Párkapcsolat kontra szülők, mit tegyek?

A helyzet a következő. A szüleimmel élek huszas évei elején járó, egyetemista lányként. Sokáig nem volt párkapcsolatom, későn is értem, tanultam, félős is voltam ilyen téren, népszerű sem voltam igazán, volt néhány fiú, aki érdeklődött irántam, de nem voltam túl nyitott, aminek többek között a szüleim is okai voltak. A szüleim mást sem tettek egész életemben minthogy iszonyú magas elvárásokat támasztottak velem szemben, igazán sosem éreztem azt, hogy igen, most végre teljesen elégedettek velem. A saját elrontott életüket akarták rajtam kijavítani, ezért kényszerítettek olyan pályára, szakmára, egyetemre amire, mert nekik nem sikerült. A véleményemre ilyen téren sosem voltak kíváncsiak. Mesterei az érzelmi bántalmazásnak. Az állandó megfelelési és teljesítménykényszer (csak kitűnő bizonyítványaim voltak, féltem nem ötöst kapni) mentálisan kikészített, elgyengített, ami odáig fajult, hogy fizikálisan bántalmazom magamat általános iskola negyedik osztálya óta, tehát sok éve, titokban. Mivel mentálisan nem voltam teljesen ép (jól titkoltam, mivel a szüleim szerint a léleknek nincsenek betegségei, ez csak a hisztis, unatkozó modern nők kitalációja), nem engedtem senkit sem közel magamhoz, semmi önbizalmam, önbecsülésem nem volt. A szüleim lényegében megtiltották a társasági életet, nem engedtek szórakozni, eljárni, nem engedték, hogy fiúm legyen (no nem mintha olyan sokan akartak volna közeledni hozzám). Így sikerült belém nevelniük egy jó adag lelki, mentális szorongást. Most lassan végzős egyetemistaként felbukkant egy fiú az életemben, nem vagyok belé szerelmes, de egyre jobban szeretem, nagyon lassan sikerül megbarátkoznom a gondolottal, hogy engem is szerethet valaki. Ő az első ember ezen a bolygón, aki azt mondta nekem, hogy szeretlek (még a szüleim sem mondták soha). Ez a fiú csókolt meg először, ő vette el a szüzességemet is. A fiú teljesen normális, rendes, átlagos ember, ráadásul olyasvalaki, akit a szüleim is "előírtak", diplomás, egész jól keres (a saját keresetemmel együtt lehetne együtt egy szép jövőnk), stb. A szüleim nem egyszer kibeszéltek a hátam mögött, hogy mennyire fura, hogy mincs barátom, én nem vagyok egészséges, normális ember, és persze számtalanszor megkaptam már a szemembe is, hogy unokát akarnak, így jó lenne, ha nem 40 évesen szülnék, ha nem maradnék vénlány, miközben ugye tiltottak mindentől, mindenkitől, és senkit, még a rokonainkat sem látják szívesen nálunk, nemhogy egy idegen embert. Mivel nálunk nem aludhat senki, még rokon sem, legalábbis elég rendesen fujjognak, ha mégis ilyesmi történik 10 évben egyszer, ezért sem fiúztam, ezért is utasítottam el a fiúk közeledését, mert tudtam, hogy úgysem látják szívesen nálunk, botrány lenne, ha nálunk aludna. De most van ez a fiú, viszonylag messze lakunk egymástól, így ha látni akarjuk egymást, akkor igazán csak a hétvégéket tudjuk együtt tölteni, szóval hol én utazom, hol ő, illetve muszáj nálunk aludnia így. Egyébként nagyjából két/háromhetente jön. A szüleim már azon is kiborultak, hogy én utazom, nemhogy azon, mikor a fiú idejött hozzám és nálunk aludt. Apám mindenáron azon van, hogy finoman elüldözze, hibákat keres a benne (mintha ő hibátlan lenne), beleköt mindenbe, amibe csak tud. Megőrjít ez a helyzet, költözni szeretnék, de egyelőre a fiúval nem tart ott a kapcsolatunk. Mit lehetne tenni? Tényleg nem normális vagy tolerálható dolog az, ha a párom minden második, inkább harmadik hétvégét nálunk tölti úgy, hogy igyekszünk kirándulni, menni erre-arra, hogy ne legyünk itthon és ne zavarjuk a családot? (Köszönöm, hogy leíhattam, megkönnyebült a lelkem)