Ki ismer olyan embert, aki huszonéves korára egyedül maradt szülők, nagyszülők nélkül és még gyereke sincs? Szóval ez a köztes állapot érdekelne leginkább, ki hogy éli meg?

Rosszul élem meg nagyon...

Főleg hogy az idei az első karácsonyom egyedül ;(

Párom exe majdnem beleillik. Az apja öngyilkos lett, az anyja kidobta a kiscsajt otthonról. A páromhoz költözött. Nem sokkal később meghalt az anyja is. Fél éve költözött el a párom anyjától. /1,5 evig voltak egyutt parommal,5 evet elt ott a csaj/

Nem viselte meg a lányt a szülei halála, az anyjának egyenesen kívánta is.

#7 persze hogy jobban szeretik, szerintem így természetes. De azért a kommentelő párjának csak jól esik hogy nem hagyják egyedül.

A kérdésre is válaszolva: én saját elhatározásból szakadtam el a családomtól teljes mértékben, szóval ez kicsit más helyzet.. Én örülök hogy így van, de ha megadatott volna a jó kapcsolat és alapvetően rajtam kívül álló dolog miatt maradtam volna egyedül (pl.haláleset), akkor biztos szenvednék. Egy idő után persze az ember elfogadja a helyzetét, túllép valamennyire a történteken, de gondolom ez se gyorsan megy.

Nekem egy nagyon jó barátomat zavarta el az "anyja" otthonról, mert összejött egy új pasival aki nem szerette őt. Ezért kellett mennie onnan. Ott meg is szakította velük a kapcsolatot, véglegesen. Aztán albérletről-albérletre költözött, mert az apja sem fogadta be (új családja lett). Én igyekeztem mellette lenni végig, de hogy valóban hogy élte meg, azt csak ő tudja...

Eléggé kapcsolatfüggő lett, egy hetet sem tud egyedül élni, mindig kell neki egy kapcsolat akkor is, ha nem érzi magát jól benne.