Mit lehet tenni ebben a helyzetben?

Írtam már ki erről a témáról kérdést, de én egyre értetlenebbül állok előtte, ezért muszáj megint leírnom, kikérnem mások, kívülállók véleményét.

A helyzet az, hogy úgy érzem, a szüleim azt hiszik, még mindig kisgyerek vagyok, hogy örökre velük maradok, a nyakukon. Lassan 21 éves vagyok, egyetemre járok egy másik városba (amit ők finanszíroznak, bár próbálom csökkenteni a terhet a vállukon, dolgoztam a nyáron, egyetem alatt is, amennyire időm engedi), van egy barátom, akivel egyre komolyodik a helyzet, bár még nem vagyunk régóta együtt (lassan féléve), de nagyon szeretjük egymást.

A történethez tudni kell dolgokat. Anyám alkoholista, nem tudnám megállítapítani, milyen "kategóriában", mennyire súlyosan, de míg életem első felében magam miatt voltam szomorú és dühös, az utóbbi években inkább már miatta aggódok. Megöregedtek a szüleim, és átérzem a helyzetüket, és nagyon sajnálom őket. De anyám egy kicsit lehetne erősebb. Vagyis... nem várom el tőle, hogy minden problémával könnyedén szembeszálljon, de nagyon rosszul csinálja a dolgait... az életvitele rettenetes, és azzal takarózik, hogy ha iszik, nincsenek fájdalmai. "Különben is, miért baj az, ha ő iszik? Na ugye, nem is baj!"(de igen, ebben nőttem fel, nekem ez sajnos mindig nagyon rosszul esett, kiskoromban arról ábrádnoztam, hogy elszököm messzire, rémálmaim voltak miatta, amiben térden szúrt késsel és hasonlók, a személyiségem is kicsit torzan fejlődött, elég zárkózott és nehéz eset vagyok, nehezen mutatom ki az érzéseimet, nehezen érintek meg másokat, nálunk sosem volt divat az ölelkezés, puszi-adás)

A munkája miatt elhiszem, hogy fájdalmai vannak, nagyon sokat dolgozik, ahogyan apám is, jelenleg pont azért, hogy én egyetemre járhassak (ami megint egy másik téma, mert én nem vagyok biztos benne, hogy akarom ezt csinálni, főként emiatt az idegőrlő helyzet miatt, nekem így nincs kedvem ezt a szart csinálni, de anyám erről hallani sem akar, bár ha valóban nagyon ezt akarnám, bármikor otthagynám, tehát nem az ő véleménye tart még ott), de ez akkor sem mentség arra, hogy iszik, mióta nem vagyok itthon, egyre többet, egyre jobban elhagyja magát, mellékesen gyógyszereket is szed, egyre esik szét. :( De ennek nem ez a módja, mozognia kéne, vagy legalább sétálni, a természetben lenni. Elhiszem, hogy fáradt, de nem jó, ha dolgozik, aztán buta pózban egész nap ül a gép előtt, iszik, gyógyszereket szed. Elkezdhetné azzal, hogy teát iszik alkohol és sok kávé helyett, megpróbál fogyni, mentálisan is megpróbál kicsit fejlődni, meditálni, vagy bármi... évek óta egyetlen buta, gyerekeknek való játékkal játszik, nem is tartom egyébként normálisnak, hogy ez így leköti... régen jártunk közösen könyvtárba, 2-3 éve oda se.

Köztem és közte nagyon nagy szakadék van sajnos, ezalatt a nyár alatt ez még jobban elmélyült. Sosem voltam lázadó, nagyon bulis tinédzser, bár ha az is lettem volna, akkor sem hányták volna a szememre, ilyen téren nyitott, szabados szüleim vannak, viszont mióta a barátom van, mintha vissza akarnának fogni. Nem teljesen értem, miért, elkezdődtek a huszas éveim, végre van egy normális kapcsolatom, próbálom csinálni a karrieremet, minden téren, kivéve anyagilag, független lettem, egyszóval, nem vagyok gyerek. Ők mégis annak kezelnek. Nyáron anyám nagyon sokszor megbántott, amikor ivott, volt egy elég csúnya eset, amikor a barátomat is megbántotta, aki azóta nagyon ritkán jár hozzánk (előtte nagyon gyakran, és igazából elég jó kapcsolat volt a szüleim és közte, szinte idilli volt az egész). Így hát én járok hozzá (az ő családi, magánélete is elég kusza és rossz, egy barátjához költözött, akiről mindenki azt hiszi, hogy rossz ember, anyám is, de csak szóbeszédből, még soha nem is látta ezt az embert, én meg ismerem, és fura ember ugyan, de nem rossz, nincs benne ártó szándék), ami miatt anyám ki van borulva. Nem gyakran mutatja, de amikor igen, akkor igencsak érethező. Nem tiltja meg, hiszen azért ő is tisztában van vele, hogy nem teheti, de próbálkozik itt tartani. Én próbálok itthon is lenni, segíteni a házban, velük lenni (utóbbi a nehezebb, mert ha kiülök a nappaliba, csak azt nézhetem, hogy játszik, néha meg sem hallja, amit mondok, egyébként pedig állandóan kiakad, hogy folyton a szobámban vagyok - ha néha tudunk is beszélgetni, felületes dolgokról, az én élményeim, dolgaim pedig teljesen hidegen hagyják, pont emiatt nem is tudja, hogyan viszonyulok az egyetemhez, múlt félévben például gyakran mentem be gyomorgörccsel, a barátomról nem tudok vele beszélni, semmiről valójában). De sajnos nem tudok ennyifelé szakadni, most, hogy elkezdődött az iskola, pláne nem.

A kiírást, a kérdést, a vélemény-keresést az indította el bennem, hogy tegnap hazajöttem, és ahogy kijött apám a vonathoz, azt mondta, van egy "nagy kérésük". Mostantól aludjak otthon. Nem tudtam mit mondani rá, csak megkérdeztem, miért. A válasz az volt, hogy mert az ő gyerekük vagyok. (Hasonlót már anyám is mondott, hogy amíg nekem itt van szobám, addig maradjak itt) Megkérdeztem, hogy és mi lesz, ha el fogok költözni? Mit gondolnak, hogy örökre velük maradok? Az abnormális, nem is vágyom rá. Tudjátok, van ez a közhely a fészekből való kirepülésről, na hát én azt követni szándékozom.. Szeretem őket, nem fogom magukra hagyni, amint tudom, megfordítom a helyzetünket és támogatom őket anyagilag, és ahogy csak tudom, bármilyen módon. De el fogok költözni, mondtam is neki, hogy mi lesz, ha gyerekeim, családom lesz? Erre ő: de hát az egészen más. De nem értem, mi más ebben... mintha még le is döbbent volna, amikor ezt mondtam - hát el akarsz költözni??! Talán a mostani időszakra gondolt, én meg persze nem, hanem majd, ha már végre megszabadulok az iskolától (most kezdtem a második évemet ötéves képzésen, tehát ez nem most lesz...).

Elhiszem, hogy magányosnak, üresnek éreznék magukat, ha teljesen önállóvá válnék (egyébként van egy 32 éves nővérem, aki már nagyon régóta független, Budapesten él, nagyjából ki is vonódott ebből az egészből), és itt maradnának voltaképpen célok nélkül. Emiatt van is lelkiismeretfurdalásom, de az én életem az enyém, az övék pedig a sajátjuk, próbálom megtanulni, hogy ne én váltsam meg őket... Néha azt érzem, anyám irigykedik ránk, a két lányára, akik most fiatalok, most élnek... ő is élhetne, a korához méltóan vihetne életet a napjaiba, de lusta hozzá, lusta próbálkozni, elindítani bármit a változás érdekében. A barátom szülei még az első hetekben, hónapokban, amikor még minden "idilli" volt, jártak hozzánk, a mi szüleink is hozzájuk, ott elkezdődhetett volna valami jó, valami barátság, de anyukám ezt elrontotta, azóta ez is megszűnt.

Nem tudom, hova fog ez vezetni, sajnos tényleg nem tudok szétszakadni, az iskola is nyomaszt, nehéz egyetem, nagyon fárasztó, az utazás is, az egész. A barátomat nagyon-nagyon szeretem, talán naivnak és meggondolatlannak, butának tűnhetek, de vele családot is el tudnék képzelni, a gondok ellenére... előtte nagyon rossz kapcsolataim voltak, amikben csak fájdalmat, bántást kaptam, elvesztettem abban a hitemet, hogy valaha tudok szeretni, valaha fognak szeretni engem, abban a bizonyos igazi, örökké tartó, mesékben létező szerelemben eleve nem is hittem, de ez pontosan ilyen, őszinte szeretet. Végre tőle megkapom a szeretetet, végre neki odaadhatom a szeretetemet, megérinthetem, ő is megérint, elmondhatok neki bármit, segít, támogat, fordítva ugyanez van.

Anyám ennek valahol örül egyébként (évek óta szajkózza a nővéremnek, hogy mikor szül már gyereket), és tudom, hogy szereti a barátomat, bár néha ezt is furán adja elő. A nővéremnek mesélte, ő aztán pedig nekem, hogy felőle a barátom ide is költözhetne, de ez megint nagyon fura. Azok után, amiket anyám művelt, nem értem, hogy gondolhat ilyet, elüldözte innen a barátomat, na meg amúgy is, minek költözne ide, amikor én iskolaidőben nem is vagyok itt, a város másik felébe jár dolgozni. Ebben is azt látom, hogy a szüleim magányosak, üresek a napjaik, és azonnal foggal-körömmel ragaszkodnak mindenhez, ami kicsi színt visz az életükbe. De nem normálisan csinálják, szerezzenek inkább saját maguknak való barátokat vagy bármi, ne az én barátomat akarják örökbefogadni... Egyébként az egyik barátnőmmel hasonló a helyzet, a nővérem barátaival is, ha hazahozzuk őket ide, azonnal rájukcsimpaszkodnak. Ami valahol jó, egyébként közvetlen, jófej szüleim vannak (anyám is az, ha józan), első pillantásra mindenki imádja őket, de egy idő után ez nyomasztó...

Talán ez így nagyon kusza, pedig még így is csak árnylatam ezt az egész helyzetet, de ez nagyon rossz nekem... nem akarom magukra hagyni a szüleimet, nem akarom, hogy azt érezzék, hogy már ez a céljuk sem létezik, hogy nekem segítsenek, engem támogassanak, és nem akarok hálátlan sem lenni, vagy olyan, aki a segítség ellenére hátat fordít nekik, de erről szó sincs... nem akarok elszakadni tőlük, de ők ezt hiszik, egyszerűen csak arról van szó, hogy felnőttem, elindult ténylegesen a saját életem, amit én akarok élni, minden részletével, hibájával, boldog pillanatával együtt. Meg akarom velük osztani ezeket, ha kíváncsiak rá, de külök akarok élni, független emberi lényként. Vagy én látom ezt rosszul?

A gond az egyetem egyébként és az anyagi függés, ez sok rosszat okoz. Ha nem lenne az iskola, tudnék dolgozni, élhetnék egy albérletben a szüleim városában, mert a barátom is ott él, és élhetnénk úgy, mint egy normális család, ahonnan kirepültek a gyerekek, dolgoznak, élik az életüket, de szeretik a szüleiket és járnak hozzájuk látogatni őket. Ahogyan azt úgy hiszem, hogy helyes és normális...

De most tényleg elbizonytalanodtam... A buta pénz miatt úgy érzem, hogyha nem teszek nekik eleget, akkor hálátlan kis önző dög vagyok, aki viszi a lóvét, de a szüleit leszarja... nagyon kettős a dolog sajnos...

Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt években valamiféle enyhe depresszióval küzdöttem, a múlt iskolai évem rettenetes volt, nem tudtam normális beilleszkedni, a képzésben csalódtam - ez talán idén kezd változni, most átkerültem egy jó közösségbe, jó tanárhoz, itt talán nem fogom értelmetlennek látni az életet, értéktelennek saját magamat.

Bocsánat a hosszú szövegért, ezt nem tudtam két sorba sűríteni. Remélem, nagyjából átlátható ez az egész és remélem meg tudtam normálisan fogalmazni, mire gondolok, mi a helyzet, mi az, amiért kétségbe vagyok esve.