Én ezt nem bírom tovább, anyám 6 éve elhagyott egy másik férfiért, apámnak pedig fontosabb az új családja. Mit tegyek, hogy minél kevesebb időm menjen el a szomorkodásra?

4 éves voltam, mikor elváltak a szüleim, 3 évvel később anyám összeházasodott egy férfival, aki nem bírt elfogadni engem, így anyám lepasszolt az apámhoz. Akkor apám is újra nős volt (a mostani felesége régen a szeretője volt, mikor még apa anyámmal még házasok voltak). Az új feleségének szintén van egy lánya az előző kapcsolatából, aki egy évvel idősebb nálam. Mikor odaköltöztem, csak nyűg voltam, mert nagyon sokat sírtam, ráadásul mostohám akkor volt terhes. Nagy nehezen sikerült felfognom, hogy anyámnak nem kellek, de azt vettem észre, hogy apám se ragaszkodik hozzám. Egy évben háromszor van családi nyaralás és abból csak az egyikre vittek el, máskor pedig a nagyszülőkhöz passzoltak le. Anyámat csak kéthetente egy pár órára láttam, de azok se voltak valami kellemes együttlétek, mert mindig veszekedéssel zárultak. Ráadásul neki is vannak már új gyerekei, akiket szeret. A mostohatestvérem pedig szörnyen elkényeztetett és valahányszor összekapunk, akkor apám mindig neki ad igazat, a féltestvéremre pedig rá se nézhetek, különben a mostohám egyből kioszt nekem. Mikor a mostohám szülei jöttek látogatóba, megpróbáltak folyton belém kötni, ilyenkor inkább a szobámba mentem, hogy ne lássam őket. Egyedül az apai ági nagyszüleim azok, akik mindig jók hozzám, de a mostohám nem kedveli őket, ezért nagyon ritkán láthattam őket. A szülinapomat mindkét szülőm folyton elfelejti. Az évek során felgyülemlett sérelmek már szinte kínoztak, ezért elmentem a nagyimékhoz, akik 80 km-el odébb laknak. Az érkezésem meglepetésként érte őket, de nagyon örültek nekem, föl is ajánlották, hogy hozzájuk költözzek. Föl is hívták az apámat, aki gondolkodás nélkül beleegyezett, anyámat szintúgy, de e mellé közölte azt is, hogy felejtsem el az anyás hétvégéket, mert ő nem hajlandó órákat utazni. Annak örülök, hogy végre egy olyan környezetbe kerülhetek, ahol végre nem vagyok láb alatt és szeretnek, de az a tény, hogy a szüleim nem szeretnek, nagyon fáj. Emlékszem mikor kicsi voltam és a szüleim is együtt voltak, olyan jó volt, mikor mind a ketten ölelgettek, játszottak velem, mindent megtettek volna értem, de ennek hirtelen vége lett és ma már le se szarnak. Tegnap voltunk a nagyszüleimmel apáméknál, hogy a cuccaimat elvigyem, mikor indultunk vissza, apám el se búcsúzott tőlem. Egész éjszaka sírtam és most is ezen emésztem magam. Föl fogom ezt dolgozni valaha? Attól félek, hogy sose lesz emiatt teljes életem. Egyáltalán van esély arra, hogy a szüleim újra szeretni fognak?

15L