Miért kezdek el olyan lenni mint az apám?

Először is kezdjük azzal, hogy sohasem tudtam rá apaként tekinteni, sohasem tudtam rá felnézni, vagy akármilyen példaértékű dolgot kiszedni belőle. Undorodtam tőle mindig is, soha se tudtam igazán elfogadni. Volt amikor agresszív volt, üvöltött, haveromat majdnem megverte egyszer mert átjött, és játszani akartunk, azzal az indokkal verte volna meg, hogy nem hagy engem tanulni, úgy rohant el apám elől. Ha véletlenül leejtettem egy tányért üvöltött, meg hozta a szíjat. Volt hogy egyszer puszta ököllel ütött még a földön is, csak mert olyan nehéz volt a munka amiben rabszolgaként tartott, hogy nem bírtam már tovább, kb 13-14 éves lehettem. Aztán nagyon magamba fordultam és az iskolában is elkezdtek szekálni. Később amikor papolt nekem, hogy megváltozott, mondta, hogy ő ilyenekre nem is emlékszik, meg, hogy nem volt olyan rossz azért nekünk, bezzeg neki..... Mártírt csinált magából, hogy mindenki őt utálja, mert hogy senki se fogadta el a módszereit. Szegényke. Aztán mára már annyira szent lett, hogy megtért, hívő lett, a családot annyira leszarja, mint eddig még soha, bár ami azt illeti, ez az eddigi legjobb amit csinált a családdal. Most már csak a kereszténység, illetve a keresztény emberek érdeklik, őket áldja meg az Isten, meg őt saját magát, a saját családját viszont még mindig kutyába nem veszi, meg amolyan passzív agresszív lett, ha kapcsolatot kell teremtenünk mégis(amit ő csak akkor tesz meg ha az tényleg, nagyon de nagyon muszáj, és igazából én is). Anyám sose mert kiállni ellene, elválni se mert soha. Rá se tudok felnézni, mert bár neki lett volna lehetősége tenni mindezek ellen, csak tűrt.

És sokáig én is. Manapság már viszont azt veszem észre sok helyzetben, hogy ugyanúgy viselkedek mint apám. Ha valaki hibázik a környezetemben, azonnal feldühödök, hogy hogyan lehet ilyen rosszul megközelíteni azt a dolgot, hát teljesen logikus. Nem tudom elfogadni, ha mások hibáznak a környezetemben, vagy nem az én logikám szerint cselekednek. Illetve nagyon nehezen tudom belátni azt, ha én hibázok.(pedig tudatosan nagyon próbálom kiszúrni ezeket) Ha be is látom, akkor meg magamra kezdek el dühös lenni. És így inkább állandóan másokra figyelek, hogy ők mit hibáznak, mint saját magamra. És így nem tudom kijavítgatni a saját hibáimat.

Esetleg valami segítség, hogy hogyan lehet szabadulni abból, amit példaként tártak elém, és ami a tudatalattimba nagyon beitta magát? Hogyan legyek másabb, mint amilyen apám volt?