Ha úgy éreznétek, tönkre ment az életetek, hogyan kezdenétek el rendbe tenni?

Elég nehezen élhető családban nőttem fel, apám durva alkoholista volt, előfordult, hogy baltával kergette anyut,minden egyes este remegve vártam, hogy jön haza, meg kell-e védenem valakit (nagyobb testvérként hiába vagyok lány, anyu passzívan ülve tűrte az üvöltözést, a hugom sírt, mindig én álltam apu elé). Érzelmileg rendkívül elnyomottnak érzem magam, az anyám általában megcsinált mindent, amit muszáj volt, aztán eltvzgetett, a hugom a saját világába menekült, nem sokat beszéltünk. Sosem mondták nekem, hogy szeretnek, általában arról beszélgettünk, mit csinálok rosszul. A saját ruháimat nem váladzthattam meg, a mai napig nem ismerik az ízlésemet, nem is foglalkoznak ilyenekkel. Szóval jöttem egy ilyen családból, férjhez mentem, és született két csodás gyerkőcöm. A párom viszont eléggé elengedte magát, nem törődik se velünk, se magával, általában munka után leül a tv/laptop elé, és elvan. Ha kérek valamit(pl.vigye ki a szemetet), agresszívan reagál, veszekedést szít, utána beállít engem hibásnak, és folytatja a kis dolgát. Ritkán összedob valami kaját, olyankor teljesen odavan, hogy ő főzött, mert én nem tettem... Hozzáteszem, tényleg megesik, hogy nem, vagy csak vacsorára főzök, mert rengeteg dolgom van nap közben. Itthon vagyok a kisebbik gyerekünkkel, de semmi segítségem nincs, ténylegesen mindent én csinálok. A saját ügyeit nem intézi el, ha valakit (szolgálatót/bankot) fel kell hívni, és nincs meghatalmazásom, akkor napokig hurcolom utána a telefont hívásra készen, napokig veszekszik velem, mire nagy kegyesen elintéz valamit, amit egyébként muszáj, tehát nem nekem tesz vele szivességet. 5 éve nem kaptam tőle semmit az alkalmakkor, mert tény, hogy nem a saját hibánkból ugyan, de nem vagyunk gazdagok. Közös kasszán vagyunk, valami jelzés értékűt mindig vettem/készítettem neki, mikor lehetett, akkor többet is, ő mindig csak vállat vont. Sokmindenen keresztül mentünk együtt, sok dolgot én sem vettem észre időben vele kapcsolatban, de mára nagyon rossz a helyzet. Lassan visszamehetekndolgozni, és őszintén fontolgatom a válást, mert egyrészt nincs szükségem egy 3. gyerekre, aki nem képes férfiként és apaként viselkedni, másrészt egyszerűen szükségem van a szeretetre, értelmes kapcsolatra, amiből kevés volt az életemben. Viszont félek, mert onnantól tényleg egyedül maradnék. Amink van, azt gyakorlatilag én szereztem, még a házunkhoz is csak a papírokat jött aláírni, miután kiválasztottuk, de valamennyire csak nem voltam egyedül. A barátaim és a szüleim nagyon messze vannak, nem tudom, képes lennék-e mindenre... De ha marad îgy, sosem kerülök ki ebből, és esélyem sem lesz jobb életre.... Nem tudom, mit csináljak, szégyellem, hogy ide jutottam, a szüleimtől csak a hibáztatás jönne, egy baráttal próbáltam meg erről eszélni, nem is nagyom érdekelte... Mihez kezdenétek?