Sok-sok nő miért ilyen döntésképtelen? Miért hagyják magukat kiszolgáltatottá válni?

Nagyon rátapintott a lényegre az utolsó válaszoló,mégha talán egy kicsit le is sarkította.

Ez az a helyzet amibe (remélhetőleg) soha nem fog megtörténni velem.

Engem anyukám mindig arra nevelt,hogyha nehezen is,de álljak meg a saját lábamon.

Van párom és egy másfél éves kislányom,de én nem vagyok hajlandó teljes mértékig feláldozni magam senkiért.Természetesen sokmindent megteszek a páromért és a lányomért(ő az első)családomért,de nem minden áron...

Vannak terveim,álmaim mégha nem is biztos,hogy sikerül megvalósítanom,de legalább vannak...

Nekem is volt agresszívabb barátom(engem nem bántott),mérgében megtaposta a telefont és földhözvágta a tányért(nem rám haragudott),csúnyán beszélt velem...Sokszor gondolkodtam rajta annó,hogy nekem ez jó-e így?Hamar rájöttem,hogy nem és nem vagyok hajlandó idegbajban élni,hogy mikor csap meg engem "véletlenül".Hamar léptem,és sosem bántam meg.

Sokmindenből adódhat,hogy valaki tűri a dolgokat.

Lehet otthon ezt látta->a természetes neki,sokszor az önbecsülés nélküli emberek vonzák be egymás után a nem sokban külöböző egyforma párjaikat.

Anyagi függés,pláne ha gyerkőc is van.

Meggyőződés,hogy a gyereknek még ez is jobb,"családban"nő fel mintha egyedül lenne és nevelné.

Stb.stb.

tartásuk az ilyen nőknek nincs. Nem meri bevállalni, ahogy Csernus is mondta, hogy egyedül legyenek, mert képtelenek megállni a lábukon.

Ismerős nő azért nem száll ki a terror házasságából, mert két szintes házban laknak, igen jó körülmények között, persze a férfi a fő kereső, és azt mondja nem tudná eltartani magát...nem a fenét nem, csak a szinvonal hiányozna neki. aki ezért nyavalyog, hamar leszoktam szerelni.

akiket ütnek vernek is inkább maradnak a pasival csak nehogy egyszer az életben a sarkukra kellejen állni, puhányok. És az ilyen, aki tényleg tehet a helyzetéért mégsem tesz, meg is érdemli a sorsát.

Szerencsére engem is önállóságra, tartásra neveltek a szüleim.

Én ezt így képzelem el:

Nő gyermekkora: Apunak mindig szót kell fogadni, apu mondja meg hogy mi legyen és neki kuss a neve.

Férfi gyermekkora: El van kényeztetve, mindent megkap amiért hisztériázik, nyugodtan rombolhat otthon, anyuci nem tud rá hatni úgysem.

És akkor ez a pár felnő, és találkozik :)

A nőnek bejön a férfi bunkó jelleme, azt gondolja, igen ez egy erős, igazi férfi, pont mint az apám.

A férfi meg azt gondolja: ó milyen édes lágyszívű kiscica, mindent megtesz nekem, feláldozza saját magát is, pont mint az anyukám.

Egymásba szeretnek, de később megunják egymást.

A férfi egyre jobban elkanászkodik, a nő viszont szakítana, de túl gyenge hogy megálljon a saját lábán.

Nem tud mit tenni, hisz senki nem tanította önállóságra.

Na meg ha mégis megpróbálna önálló lenni, akkor végiggondolja, hogy az most mért lenne jobb?

Mert hát ugye most anyagi jólétben él.

Ha szakítana és otthagyna mindent, jót és rosszat, amit megszokott, az olyan lenne a nőnek, mint amikor bedobnak valakit a mély vízbe, aki nem tud úszni, hogy ússzál.

Attól fél a nő, hogy ha lelép otthonról, akkor a férje mérges lesz, ez az egyik para, a másik meg az, hogy éhenhal.

Éhen hal, mert úgy hiszi nem tudja eltartani saját magát, és úgy hiszi nem fog magának találni másik férfit, akire támaszkodhat.

És nem érti hogy más nők hogyan képesek egyedül élni.

Mondjuk ha kapna egy üres lakást, meg némi alaptőkét, amiből elindulhatna, akkor lehet hamarabb lépne, de így a végletekig húzza, míg végül a férfi ki nem dobja őt otthonról.

Vagy valami ilyesmi lehet a háttérben. Nem tudom, ez csak egy ötlet volt :)

Bár az is lehet, hogy az elkényeztetett gyerek a nő, és ő az aki pont olyan, hogy képtelen lábra állni.

Viszont az biztos hogy rengeteget számít a nevelés.