Más is szokott sokat gondolni a már nem élő szeretteire, rokonaira?

Igen.Apukám 20 éve halt meg,nagymamám 6 éve.

Nagyon hiányoznak,senki nem tudja betölteni az űrt,amit maguk után hagytak.

Nagyapám 13 éve halt meg, rá nagyon sűrűn gondolok. Bár kicsi voltam, még 4 éves se, amikor meghalt, de nagyon hiányzik.

Olyan rokonaimra is gyakran gondolok, akiket nem is ismerhettem személyesen, csak esetleg régi levelekből, amiket írtak, fényképekről, vagy történetek alapján, amiket még nagymamám mesél.

Természetesen igen!

Az én memóriám képszerű és életvitelhez erősen kapcsolódik. Eseményeket, embereket, szituációkat, de még elhangzott mondatokat is megjegyzek szinte korlátlanul. Memorizálni viszont nem tudok, pl. verset tanulni és a matekkal is hadilábon állok. Ezért lettem grafikus festőművész. :-)

Ha behunyom a szemem, szinte időutazásra vagyok képes a múltban. Pillanatok alatt odatudom gondolni magam a régi helyzetekbe. Hallom a hangokat, érzem az illatokat, majdnem bármit feltudok idézni. Sok esetben emlékszem, ki mit mondott. (Ez olykor átok, mert a másik fél nem emlékszik. Nagyon idegesítő tudni akkor, amikor a másik mondjuk tagadja.)

Eltávozott rokonok, barátok sokszor eszembe jutnak. Még azok is, akiket csak kisgyerekként ismertem. Jó érzés visszaemlékezni! Ahogy mondja a dal: "Csak a szépre emlékezem!" Persze, feltudom idézni a rossz élményeket is, de azt miért is tenném, ha nem muszáj. Ha mégis, akkor azért, mert abban is látok valami szépséget, fontosat.

Nejem szerint könyvet kéne írnom, talán meg is teszem egyszer. Nem kitalált történetet, hanem emlékeimből egy elbeszélést. Nem buta gondolat, megörökíteni azokat az ismerősöket, akik érdemesek arra.