Hogyan tudnám "kizárni" magam a családi problémákból?

Hasonló helyzetben voltam/vagyok, a különbség annyi hogy nem a szülővárosomban járok egyetemre, így némileg egyszerűen ki tudom magam vonni az otthoni gondokból.

Nagyon sokat rágódtam azon, hogy hogyan tudnék nekik segíteni, és éveken keresztül próbáltam velük beszélgetni ezekről a problémákról, de ők egy teljesen beszűkült párhuzamos valóságot kreálnak maguknak, amiben a világ az ő törvényeik szerint működik, és ha sikerül is szembesíteni őket a tévedéseikkel, a felismerésük percek alatt szertefoszlik és minden megy tovább, mintha mi sem történt volna...

Nekem sem sikerült teljesen felülemelkednem ezeken a dolgokon, mert természetesen szeretem őket és a legjobbat szeretném nekik, de két nagyon fontos dolgot be kellett látnom:

1.: Aki magától nem jut el arra a pontra, hogy rádöbbenjen, valamit rosszul csinál az életében és hogy ezen változtatni kéne, azt akárhogy erőlteted, akkor sem fog megváltozni - senkire nem lehet kívülről ráerőszakolni semmit sem és nem is szabad, még a legjobb jóindulattal sem. Még ha Neked is van igazad az ügyben, csak ahhoz fog vezetni az egész, hogy egy idő után úgy kezeled, mint aki önmaga képtelen tenni a saját életéért, élet- és döntésképtelen, és ő is így fogja érezni magát miattad, ami miatt az egész frusztrációját rád fogja borítani, és a helyzet csak még rosszabbá válik...

2.: Nem én vagyok a szülő és nem nekem kell nevelnem a szüleimet. Egyébként is gyűlöltem, hogy sokszor a nevelés szüleim számára a saját elborult világképük tűzzel-vassal való rámerőltetését jelentette, úgyhogy megteszem azt a szívességet, hogy én nem viselkedek így velük, és hagyom hogy éljék a saját életüket úgy, ahogy az nekik tetszik. Anyám sokszor éreztette velem azt korábban, hogy az Ő élete kilátástalan, és hozzám fordult segítségért, amikor még 14-15 éves voltam kb., én pedig rosszul éreztem magam emiatt, mert nyilván nem az én dolgom tiniként megoldani anyám életvezetési problémáit, mikor még saját élettapasztalattal sem rendelkezem. Mindezen túl szüleim hatvan pluszosok, és mindig erre hivatkoznak, én meg úgy vagyok vele ha úgy gondolják pusztán az életkoruk bölccsé teszi őket, akkor pusztán az életkoruknál fogva úgy fogom őket kezelni, hogy az Ő dolguk, és ők már leéltek egy életet. Egyébként meg tudom érteni, hogy miért nehéz ilyen életkorban belátni az ember hibáit, és változtatni rajtuk... nekem még huszonévesen és pokolian nehéz. Összefoglalva: nem én vagyok felelős az Ő lelki üdvösségükért, úgyhogy nem az én gondom ha valamit szarul csinálnak.

Ergo nem a Te felelősséged. És ez amúgy nemcsak a szülőkkel van így. Ha valaki szétesik melletted az életben, legyetek akármilyen közel is egymáshoz, amíg Ő erre rá nem döbben és segítséget nem kér, nem fogsz tudni segíteni rajta, sőt a segítséged ráerőltetése gyakran kontraproduktívan fog lecsapódni. Más kérdés, hogy az ember a párkapcsolatát és a barátait megválogathatja, de a szüleit nem.

Én négy tanácsot tudok adni:

- fogadd el őket úgy, ahogy vannak, és hogy az ő akaratuk hiányában a saját erődből nem fogod tudni őket megváltoztatni még akkor sem, ha a legjobb szándék vezérel

- előző pontból kifolyólag engedj el mindenféle bűntudatot, amit amiatt érzel, hogy cserben hagyod őket, valójában nem cserbenhagyásról van szó, hanem arról, hogy hagyod, hogy felnőttként éljék az életüket, még akkor is, ha egyébként képtelenek felnőttként viselkedni

- ha mérgezően hatnak a közérzetedre, akkor tölts minél kevesebb időt velük, alakítsd ki úgy a mindennapjaidat, hogy még ha otthon is élsz velük, a lehető legkevesebbszer fussatok össze és beszélgessetek, de ha ez megoldhatatlan, akkor akár költözz is el otthonról

- ne állj be az ő kis szerepjátékukba, hanem légy velük kegyetlenül őszinte még akkor is, ha ezzel megbántod őket (ezt elsősorban magad miatt, hidd el jól fog esni hogy végre kimondod őszintén a gondolataidat)

Végül viszont, ha egy nap eljutnak odáig maguktól, hogy belátják hogy hibáztak, és segítséget kérnek, akkor ne tagadd meg tőlük a segítséget, akármennyire is megbántottak korábban. De csak akkor, ha őszinte a megbánás és van változás, egyébként kezdődik az egész elölről.

Ha tudsz angolul, van egy nagyon jó kis cikk a témában, amit nemrég olvastam, megkeresem és belinkelem Neked, nekem sokat segített mert objektív megerősítést kaptam tőle abban, amit magam is helyesnek gondoltam.

Megtaláltam:

[link]

Nalunk hasonlo volt a helyzet, igy amikor szembejott a lehetoseg, kulfoldre koltoztem. Ott a jogi herce-hurca miatt 3 evig nem tudtam hazamenni. A 2. evtol anyukam nagyon beteg lett, es ugyan hazamentem, amint tudtam de csak a tehetetlenseget ereztem. Most hunyt el nyaron, azota is azt kerdezem magamtol, hogy mi lett volna, ha...

szoval most a lelkiismeretemmel kuzdom. Lehet, hogy jobb lett volna, ha jobban probalkoztam volna az elet napos oldalat lattatni, de lehet, hogy csak meg nyomasztobban latnam magam is a dolgokat, mert bedaralt volna jobban az o szomorusaga. Sehogy se jo ez, de ha valaki tudja erre a megoldast, szivesen hallgatom.