Mit tehetnék ez ügyben?

A helyzet az, hogy szeretnék minél gyorsabban elmenni a környékről, és átiratkozni egy másik iskolába.

Próbálom csak a lényeget leírni.

Sosem voltak igaz barátaim, illetve nagyon régen, még általánosban volt egy legjobb barátnőm, és volt még más is, akivel jóban voltam, de amikor a legjobb barátnőm elköltözött, azóta egyre jobban eltávolodtunk egymástól, végül már nem is beszéltünk, és a másik barátnőmmel pedig egy csúnya veszekedés után távolodtunk el egymástól.. Mindegy. Mára már arra döbbentem rá, hogy egy barátom sincsen, az osztályomból is az bukott meg, akivel a legjobban el tudtam lenni, és már felém sem néz, amióta már nem egy osztályba járunk, pedig tavaly sok időt töltöttünk együtt.. Most már csak azt hallom, hogy kibeszél, mint mindenki más. Az a nagy helyzet, hogy nem elég, hogy egy barátom sincsen, de már ki is vagyok közösítve az osztályomban, és sokszor piszkálnak engem, mert én kicsit "másabb" vagyok náluk. Azt kell tudni rólam, hogy önbizalomhiányos és csendes vagyok, és ezek miatt igazán megvédeni sem tudom magam.. Nagyon kevés embernek tudok megnyílni, és akinek sikerül megnyílnom, az ismerheti csak meg a valódi énemet, mert én igazából egy életvidám, humoros lány vagyok, csak ezt az igazi oldalamat kevesen ismerik. És így, hogy igazán egy barátom sincsen már, kezdtem depresszióba esni az utóbbi időben, és nem csak ez az, ami miatt stresszes vagyok mostanában.

A szüleim most válnak, ami eléggé megvisel engem. Tudniillik a szüleim nem éppen mintaszülők, anyukám pszichés betegségekkel küzd évek óta, és szenvedélybeteg, apukám meg semmi mással nem foglalkozik, csak saját magával. Mivel nekem sosem volt igazán normális családom, és nem volt sosem nagy szeretet és béke a családban, ezért lettem önbizalomhiányos, pláne, hogy apum kiskoromtól kezdve nem foglalkozott semennyire sem velem meg a testvéreimmel, és azt hajtogatta ezek mellett, hogy sosem lesz belőlem semmi, és hogy egy nagy 0 vagyok, ezért lettem most ilyen, amilyen. A szülők nevelésén múlik a gyerek személyisége, hogy mennyire foglalkoznak vele. Velem nem igazán ült le egyik szülőm sem játszani, vagy éppen csak egy kicsit beszélgetni, hanem el voltunk hanyagolva sokszor, és mindig hiányzott az igazi családi harmónia. Most pedig anyumnál vagyok, mert ő az aki azért meg szokott hallgatni néha (nem mindig, mert sokszor csak legyint egyet, hogy "majd úgyis kibírod", és nem érti meg, hogy már élni sincs kedvem), de azért foglalkozik velem. Az öcsém pedig apumnál maradt, a nővérem pedig már összeköltözött a barátjával. És emiatt még rosszabbul érzem magam, mert hiányoznak a testvéreim is..

A lényeg, hogy nem elég, hogy barátaim sincsenek, de ráadásul sokat piszkálnak a suliban és annyira egyedül szoktam lenni, hogy sokszor úgy érzem hogy beleőrülök ebbe, egy ember sem bírná sokáig elviselni a magányt.. Egyedül egy ember tartja bennem igazán a lelket, aki mindent tud rólam és mindig mellettem áll, ő pedig a barátom. Ha ő nem lenne nekem, tuti nem bírnám ki ezt a helyzetet. 1,5 éve együtt vagyunk, és több is már mint fél éve felköltözött Budapestre (hogy miért azt most hagyjuk). Természetesen hétvégente mindig együtt vagyunk és hétköznap is próbálunk minél többet beszélni. Mikor vele lehetek, úgy érzem megszűnik minden bánatom, és Pestet is nagyon megszerettem, amióta sűrűn járok oda a barátom miatt. Még össze is ismerkedtem ott egy velem egy idős lánnyal, akivel szoktunk írni azóta is egymásnak.

A vágyam csak annyi, hogy el tudjak menni innen, ebből a környezetből, és hogy egy új életet kezdhessek, közelebb a barátomhoz, és ahol majd könnyebben fogom tudni leküzdeni az önbizalomhiányomat, ahol egy teljesen új közegben lehetek, és könnyebben adhatom önmagam. Erről beszéltem is már anyukámmal, meg is néztünk már egy pár albit, de anyum egyenlőre még várni szeretne a költözéssel, szeretné megvárni a november végét, amikor is megtörténik véglegesen a válás, és remélhetőleg a gyermekelhelyezés is, addig nem akar költözködni meg munkahelyet váltani. Egyedül meg nem is szívesen engedne fel kollégiumba vagy a barátomhoz, mert azt akarja, hogy vele legyek. Kértem, könyörögtem, hogy addig had menjek legalább a barátomhoz, amíg le nem zajlik a tárgyalás, és had menjek át oda suliba, mert én itt nem bírom, de hiába.. Azért nem enged, mert attól fél, hogy nem fog tetszeni a bíróságnak, ha elenged engem Pestre tanulni, és ezért elvesznek tőle.. Pedig anyum is jól látja, hogy nekem itt nem jó, és látja, hogy szenvedek.. November végéig meg nem tudom hogy fogom kibírni. :(

Sokszor gondoltam arra, hogy inkább elszököm és nem szenvedek tovább itt, de tudom, hogy nem ez a megoldás. Nem tudom, hogy mi lenne itt a jó megoldás, mert nagyon nem jó, hogy minden nap magányos vagyok és emiatt még piszkálnak is, és ráadásul még a barátom is messze van tőlem, ami szintén nagyon rossz. Sokszor már azon gondolkozom, hogy otthagyom a sulit a francba, mivel már nem vagyok tanköteles, és leteszem majd később az érettségit, de most inkább elmegyek dolgozni, és a barátommal leszek legalább, aki szeret és megért. De ez sem igazán megoldás, pláne, hogy még ehhez is kell a szülő beleegyezése, hogy dolgozhassak, mint ahogy egyenlőre minden máshoz, mert még kiskorú vagyok.

Mit tehetnék, hogy végre elérjem amit akarok, és ne kelljen megvárnom a válást, hogy léphessek innen? Mivel vehetném rá anyukámat, hogy elengedjen előbb? Tényleg nem bírnám itt ki november végéig.. Egyszerűen nem jut eszembe már semmi normális megoldás, csak az, hogy elszökjek... De egyszerűen nem szeretném ezt tenni, mert ezzel sem oldanám meg a problémákat.

17/L