Ambivalens érzéseim vannak. És nem tudom mit gondoljak. Szerintetek?

Ismét ért egy rohadt nagy szerelmi csalódás. 27 évesen még nem volt párkapcsolatom. Nem vagyok már szűz, de éveket adtam volna az életemből, ha eddig nem csak kalandjaim lettek volna, hanem egy komoly kapcsolatom.

Őszintén szólva, már nem vagyok naiv. Nem hiszem, hogy egyszer majd jön egy lány, akivel kölcsönösen egymásra vágyunk hosszú távon, és ez nagyon kiábrándító.

Nem is tudom, hogyan fogalmazzak. Szóval azzal a kérdéssel fordulnék hozzátok, hogy szerintetek mihez kezdjek?

Az eddigi terveim között szerepelt a lakás vásárlás (27 vagyok és a szüleimmel élek), arra gyűjtögettem eddig, hogy legyen kellő önerőm a hitelhez.

De most, hogy tudatosult bennem, hogy sanszos hogy soha nem lesz párkapcsolatom, nem szívesen költöznék külön. Szüleimmel jó viszonyban vagyok. És mivel besegítek itthon, amiben csak tudok, ők sem szívesen válnának meg tőlem. Egyedül egy külön lakásba költözni, és életem végéig magányosan élni... nem nagyon szeretném. Szerencsére elég nagy a ház ahol élünk (akár még belülről is el lehetne különíteni két egymástól független lakrészt), meg van az életterem. Szüleim sem szívják a véremet, én sem az övékét.

Tehát arra gondoltam, hogy veszek egy autót inkább, és befejezem a gyűjtögetést.

Elkezdek inkább élni. Mióta dolgozok nyaralni sem voltam... igaz gyakran kimozdulok otthonról a barátaimmal, de jó lenne, ha ennél több lenne az életem legalább.

És ezt nem a friss csalódás mondatja velem. Már annyi csalódáson mentem keresztül, hogy tényleg nem hiszek benne, hogy valaha is lehetne párkapcsolatom.

Mivel több év félretett pénzemről van szó, ami a mai világban nem kevés. Nem szeretnék fejest ugrani.