Lehet boldog egy olyan család ahol a gyermek betegen született?

Ettől függetlenül szerintem nem. Ezzel együtt, igen. A gyenge családok viszont gyakran meginganak és széthullanak. Főleg, ha váratlan a dolog és nem derült ki már a terhesgondozás során. Nekünk volt beteg gyermek a környezetünkben, teljesen jól viselték, testvére is van, a családja is egyben maradt, nekem boldognak tűntek. De biztosan vannak mélypontok, ennyire nem látok bele.

Viszont olyan családot is láttam, akik kilökték maguk közül a gyengét, intézetben ápoltatják másokkal, mégis szétment a család, a szülők kétfelé, a gyerekek nem szeretnek haza járni, stb.

Ez egyéni kérdés, ki-hogy reagál, hogyan dolgozza fel és hogyan alkalmazkodik hozzá.

Minden betegség elszomorító, főleg, ha nem lehet változtatni rajta.

De a szülő életfilozófiáján múlik, hogyan tudja elfogadni a helyzetet, Nyilván mindig ott van a lappangó háttérgondolat, hogy milyen lesz a gyerekük élete...

Én szerencsésnek érzem magam, mert csak testi fogyatékos vagyok egyik kezemmel. Én boldogabb vagyok, mint a szüleim annakidején, de most, hogy látják, sikerült megtalálnom az életem lehetőségeit, elmúlt az aggodalmuk.

Minden fogyatékosság nagy teher: lemondással, áldozattal jár. A testvérek lehetnek boldogok, és még a szülők is, ha látják, hogy beteg gyerekükre a testvér(ek) is odafigyelnek. A legtöbb szülő aggodalma ilyenkor az, hogy mi lesz a beteg gyerekkel, ha ők már nem tudnak gondot viselni rá. Az egészséges testvér gondot viselhet rá, megtalálhatja a módját. Persze bárki lázadhat e sors ellen. Nem könnyű eset, aligha lehet ilyen esetben tanácsot adni, főleg, ha nem is érintett ilyen dolog.

Nalunk a testverem sulyos ertelmi es testi fogyatekos. A magunk reszerol en csak azt tudom mondani, hogy boldogok voltunk mindig is. Velemenyem szerint, ha csak fele ennyire szeretetteljes, osszetarto, tisztesseges csalad lenne a vilagban, mint amilyenben en nottem fel, egy sokkal szebb vilagot elnenk.

Szoval igen, lehet. De azert vannak a mai napig nehez idoszakok, de ezt ki lehet birni.

Attól is függ, mennyire beteg. Van egy ismerősöm, a lánya úgy született, hogy nincs 2 ujja. Attól, hogy most nem adja be pl. zongoraórákra, attól még ők élnek boldogan. Van egy ismerősöm ismerősének meg down-kóros gyereke. Az a parciális vagy milyen, szóval az enyhébb fajta. Lehet beszélgetni vele, ha világosan és egyszerűen fogalmazol érti és válaszol. Az, hogy nem lesz orvos-professzor belőle egy dolog, de attól még lehetnek boldogok. A szülők elvárásaitól is függ - ha nem teljesítménykényszeresek és elfogadóak, nyitottak, akkor lehet jó a dolog.

Vannak viszont súlyos fogyatékosok - agyvérzett stb. babák - láttam egy ilyen otthont- ahol csak fekszik a gyerek egész életében és semmit nem képes csinálni, magáról sem tud (szerintem) csak ott vegetál azért, mert lélegezni tud és mert a törvények szerint akkor élnie kell. Őket legtöbbször sajnos beadják az intézetbe. Na őket sajnálom... szerintem én mindig szomorú lennék, ha lenne egy ilyen gyerekem. Ha a munkám miatt pl. gondozni se tudnám 0-24-ben (mert nekem is ennem kell, meg létezni) akkor is minden egyes nap gondolnék rá és látogatnám és szerintem ez borzalmas lelki teher.

Hármas vagyok. a jobb kezemen csak egyetlen ujjam van, és tudod, miket dolgozom?

- Hivatalosan ZENETANÁR (zongorázom is!) és kántor (orgonázok a templomban)

- otthon szinte minden kétkezi munkát megoldok, csak lassabban, mint mások.

Én így boldog tudok lenni. Sajnálom azokat, akik súlyosabb gondokkal küzdenek.

Vannak fokozatok..Bizonyos testi hibákkal együtt lehet élni és teljes életet is.

De olyan gyerek aki állandó 24 órás felügyeletet kíván élete végéig ,és soha nem lesz önálló ,ott a családban bizony nagy gondok vannak. Ezt látszólag elviselik a szülők ,ha el nem vállnak,de boldogok nem lesznek tőle. Vagy berakják intézetbe de a szomorúság bűntudat keveréke akkor is megmarad.