Szeretnék hinni, a családom is elvárja, a munkahelyemen is elvárják, de mégsem tudok. Mit tegyek?

Ne csak templomba menj el - ha azt nem szereted -, hanem szoktak lenni egyéb vallásos rendezvények. Katolikusoknál van zarándoklat, lelkigyakorlat, családos délután, tehát sok minden. Jártál hittanra? (Bár ilyen családi háttérrel gondolom igen). Gondolom reformátusoknál is vannak ilyen egyéb programok. Ha meg szeretnéd tapasztalni Istent, akkor ezek is jók lehetnek (egy alkalom után azért nem kell a "csodát" várni).

Vagy elfogadod azt, hogy nem hiszel és nem hangoztatod, próbálod kikerülni a válaszokat.

Jézusom, ez ultra gáz... Ha a hit nem jön magától, nem szabad erőltetni, elvárni meg főleg nem!! A hit arról szól, hogy szeressük Istent, SAJÁT AKARATUNKBÓL, ÖNSZÁNTUNKBÓL. Pont azért adott szabad akaratot, mert azt akarja, hogy ha szeretjük, valóban magunktól szeressük, mert az igazi szeretet olyan, nem lehet kierőltetni...

Teljesen megértem, hogy nehezen jön a hited, amikor annyi nyomás nehezedik rád... Nem tudsz igazán Istenre figyelni, nem tudsz igazán nyugodtan végiggondolni semmit, mert közben félig folyton a többiek szemével látod magad, és szorongsz a következményektől.

Ha már erőltetni kell, az nem hit, és az a vallás meg nem a szeretet vallása, ki kell mondjam.

Én hosszú út során jutottam el Istenhez, ateista családból jövök, engem pont hogy nem nyomott senki, hogy higgyek, sőt, hülyének néztek, mikor útkeresésben voltam.

Én a magam választásából meg lettem keresztelve felnőttként, mert egy darabig úgy éreztem, egy ismerős hatására, hogy a kereszténységben meg fogom találni Istent. Évekig próbálkoztam, jártam templomba, de nem... Iszonyat stresszet éreztem, akárhányszor ott voltam, főleg mikor gyónni kellett... Totál nem éreztem az arányt, egy időben egyfolytában gyónni jártam, annyira minden kicsi bűn miatt szorongtam, már a pap szólt rám, hogy ennyire sokszor nem kell...

Aztán végül elálltam a templomba járástól, csak a szorongás járt vele.

Elmondásod alapján szerintem sem lehet nagyon megmondani a családodnak/munkahelyednek a valóságot. Sajnos sokan ilyen korlátoltak, elvakultak. Mondjuk én a helyedben legalább a munkahelyen próbálnék idővel változtatni, kifele tekintgetni. A család, az sajnos adott, nem lehet lecserélni. Szerencse, hogy a férjeddel egyformán gondolkoztok.

De legalább a saját lelkednek könnyebb, ha meg tudod tenni, legalább magad előtt ismerd el kategorikusan, hogy nem hiszel, és nincs ezzel baj. Indulj tiszta lappal. Ha mégis akarsz adni esélyt Jézusnak meg Istennek, akkor a magad feje után menve tanulmányozz más elméleteket, filozófiákat is (én "átmentem" még a taoizmuson, buddhizmuson, hindun, és nagyon ajánlom a jógafilozófiák világmagyarázatát, nagyon összetett és mindenre kiterjed), de nyugodtan kritizáld magadban, vitatkozz az elméletekkel nyitott szellemmel. Nem kell semmit elfogadnod, míg azt igazán meg nem vizsgáltad, mérlegre nem tetted. És majd ha valamire azt érzed, "igen! ez valóban logikus! valóban így lehet!", akkor az már a saját döntésed és hited lesz.

Valahogy így vagyok én is a hittel. Az a gond, hogy úgy léptél be egy közegbe, egy munkahelyre, hogy valaminek beállítottad magad, ami nem vagy. Ha most előállnál egy őszinte monológgal, valószínűleg hazugságnak élnék meg és talán igazuk is lenne.

Engem katolikus hitben neveltek és tini koromban volt "szerencsém" más vallásokba is belekóstolni, amikor is eldöntöttem, hogy nekem erre nincs szükségem. A Bibliát valaki megírta és nyilván ember volt, amiben pedig ember keze benne van, az már tökéletes nem lehet. Szeretem néha olvasgatni, de nem azért, amiért a vallásos emberek. Egyszerűen vannak olyan részek, amik megfognak, vagy amikből tanulságot tudok levonni.

Hiszek abban, hogy van valami feljebb való és a magam kis kapcsolata meg is van vele, de nem csinálok ebből képmutatást.

Egyszer egy katolikus pappal beszélgettem erről, aki legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy nem az számít kifelé mit mutatunk másoknak, mennyire állítjuk be magunkat hívőnek, hányszor éneklünk hangosan a templom első sorában, hanem hogy legbelül mit érzünk és milyen a személyes kapcsolatunk Istennel. Nekem ez a hozzáállás nagyon tetszett és azóta úgy gondolom, hogy lehetek úgy is hívő, hogy nem feltétlenül hiszek el mindent, nem járok misére, stb.

A reformátusok híresen lazábbak, tehát ha katolikuséknál megértik és elfogadják ezeket a nézeteket is, akkor reformátuséknál is el kéne. Te inkább azért vagy bajban, mert eddig nem úgy ismertek, amilyen valójában vagy. Nem tudom, hogy kitárnám-e a kártyáimat, talán valakinek igen, akivel igazán jó a kapcsolatom. Megkérdezném neki mi a véleménye erről. Ennek következtében döntenék arról, hogy őszinte legyek-e másokkal.

Nem kell odavágni, hogy te nem vagy vallásos és nem hiszel az egészben, mert ez így tényleg durva és ahogy leírtad nem is erről van szó, egyszerűen csak mondd el, hogy hiszel a feljebb valóban, mégsem tudod az egyház tanait feltétlenül elfogadni, ez van. Ezt nem lehet erőltetni és azt gondolom az egyház mérhetetlen lejáratása lenne, ha egy lelkész, vagy hívő ember emiatt bárkire is megharagudna.

Én arra gondolok, hogy mivel olyan közegben nőttél fel, ahol kötelező volt a templombajárás, bibliaolvasás, imádkozás, a mostani érzéseid a kötelezőség elleni lázadásból fakadhatnak. Ráadásul a lelkészszülők úgy érzik, hogy ha gyerekeik nem élnek úgymond mintaszerűen, az az ő lelkészi kudarcuk és rossz fényt vet rájuk a gyülekezet előtt. Ezért aztán mindent megtesznek, hogy megfelelő irányba tereljék a gyerekeiket, amivel sokszor az ellenkező hatást érik el. Több ilyet ismerek magam is.

Mindenképpen egészségesebb lenne távolságot tartani, másik munkahelyet keresni, csak hát ez a munkahely egyéb szempontból meg elég kényelmes lehet, ha jól sejtem. És igen, a legtöbb helyen unalmas a prédikáció, de azért lehet találni olyan gyülekezetet, ahol nem.