Miért nem akarok elszakadni a szülőktől? Miért fáj ennyire, hogy felnőttem?

Az egész azzal kezdődött ,hogy egy évvel ezelőtt kiköltöztünk párommal külföldre,eleinte semmi baj nem volt,jól viseltem,de mióta lett egy rossz munkahelyem,ahová minden nap gyomor ideggel megyek be,és a nyelvet sem beszélem jól,azóta még rosszabb lett.

Folyamatosan a nagyszüleimre gondolok akik már nem lehetnek velem,hiányzik a család,tudom közrejátszanak a körülmények, de normális ,hogy minden nap csak rájuk gondolok,minden nap sírok,mindenről ők jutnak az eszembe,egyszerűen fáj,hogy felnőttem ,a régi életemet akarom!! Megőrülök attól a fájdalomtól ami bennem van.

Nem érdekel a pénz sem ami magyarországon nincs,csak párom miatt jöttem ki,és tudom,hogy már nincs visszaút.

Nem érdekelnek a közhelyek hogy járj haza sűrűbben,vált munkahelyet,nyiss az emberek felé és minden jóra fordul. Ezeket én is tudom....

Teljesen más ember lettem,nem szólalok meg, lehet cseszegetni is akkor sem szólok vissza,leültem mint az iszap, nem ismerek magamra,nem tartom magam semmire érdemesnek,nincs érelme semminek....már a legrosszabb is megfordult a fejemben....

Minden áldott nap csak a régi dolgokra gondolok,ez tölti ki minden percemet,és egyre rosszabb lesz minden.

Ha lehetne otthon laknék egész életemben anyukámmal,akivel pedig teljesen normális a kapcsolatunk,nem voltam annyira ragaszkodó soha,és mégis úgy érzem,hogy nem tudok elszakadni...

Az pedig,hogy a nagyszülők elmentek,,nem tudom elfogadni!!

Úgy érzem egy ideggyenge ember lettem,és már nem látom a kiutat,,,csak velük akarok lenni....