Mit tegyek, ha ez túl nagy teher nekem? Van valami megoldás?

A 6-os bár le lett pontozva, és lehet, hogy kissé durván fogalmazott, de a lényeget leírta.

Tudtad, hogy a párodnak már van egy gyereke, akinek láthatási joga van. Csendben jegyezném meg, hogy ilyenkor a kislánnyal apának kéne foglalkoznia, hiszen igen korlátozott mennyiségű időben lehetnek együtt és nem hozzád megy láthatásra.

Ami megy a hiperaktivitás illeti. Szégyelld magad, hogy ilyen lekezelő, lenéző stílusban beszélsz egy kislányról, akinek a hiperaktivitása hátterében, lehet, hogy pont egy válás okozta pszichés okok állnak. Milyen dolog az, hogy betegnek nevezed? Beszélj olyan stílusban erről a gyerekről, ahogy a sajátodról is beszélsz majd.

Talán az a gondja veled az embereknek, főeg nekünk, hier gyerekek szüleinek, hogy erősen érződik, mennyire terhedre van a kislány. A tanácsokat meg pattintod, szóval olyan "Nem akarásnak nyögés a vége" íze van a hozzáállásodnak. Pedig nagyon jól együtt lehet működni egy hiper gyerekkel, csak a kulcsot kell megtalálni hozzá.

A másik gond a történeteddel az, hogy már most erősen a saját babád felé hajlik a kezed, holott a párodnak mindkét gyereke ugyanolyan fontos kellene legyen. De te már most azzal foglalkozol, hogy apuka nehogy már a kislánnyal foglalkozzon, amikor nálatok van, mert a közös gyereketeknek is szüksége van rá.

Milyen megoldást vársz? Olyat nem fog senki írni, aminél úgy éreznéd, nem sérülnek a bab és a te érdekeid.

Én leírtam neked, hogy 2 picim volt a hiper fiam mellett és jól működött minden. Ha valóban megoldásokat keresnél, talán visszakérdeztél volna, hogy további ötleteket kapj, de ez eszedbe sem jutott.

Lehet, hogy most hivatalosan betegségnek számít ez a jelenség. A mi diagnózisunkkor még nem kapott ilyen skatulyát. De ez mindegy is. A lényeg za, ha betegként kezeled, ne is számíts arra, hogy megtalálod vele az összhangot. Te nyilván eddig sem voltál odáig a kislányért, most meg kaptál rá okot is, hogy miért utasítsd el.

Én a helyedben egy kicsit elgondolkodnék. Ha most elvárod a férjedtől, hogy a közös baba legyen a legfontosabb, és ő eszerint fog foglalkozni velük, magyarán nem ad meg minden lehetőt a lányának (érzelmileg és ráfordított időben is), akkor simán megeshet, hogy ha esetleg szétmentek, ezt a viselkedésformát alkalmazza a közös gyereketeken is. Nem érdemes olyat sugallni egy pasinak, amit mi magunk nem szeretnénk átélni általa!

Még mindig csak azt tudom javasolni, hogy olvasd el a válaszomat (5-ös).

Gondold végig, nálunk sem csak a naggyal volt foglalkozva, remekül megoldottuk együtt a 3 gyereket. Ráadásul ő mindig ott volt, nem hétvégente, mint nálatok. A férjem meg napközben dolgozott, egyedül voltam rájuk.

A kulcs az, hogy akard megoldani! Oké, sok figyelmet igényel. No, azt fog a baba is, majd rájössz, hogy bele lehet szokni. Írod, hogy nem tudja lefoglalni magát. Hát vonjátok be a mindennapi dolgokba. Az én fiam lelkesen panírozta velem a húst, szaggatta a pogácsát, együtt kerestük a zoknik párját (jó móka), adogatta a popsitörlőt, krémet, tologatta a babakocsit.Szoptatni sokszor úgy szoptattam, hogy közben mesét mondtam neki, és odabújt pár percre.

Én azért egy dolgot nagyon nem értek az utolsó kommentedben (sem). Nem akarod, hogy a férjed a nagy miatt hanyagolja a kicsit. Egyrészt miért tenné? Másrészt annak a kislánynak jóval kevesebb jut apából, mint a másiknak, érthető, ha intenzíven együtt akarnak lenni. A kistesó születése is megviselheti, és rajtatok múlik, mit hoztok ki a helyzetből. Ha kap időt, amikor apa csak vele van, ha nem hallja folyton azt, hogy ezt meg azt ne csináld, mert a baba így meg úgy, ha igazi tesókat tudtok belőlük nevelni, akkor nem megy rá senki lelkileg. Sőt...

Nálunk a két kicsi, amikor nagyobbak lettek, és érezték, hogy a bátyjuk nem éppen a nagy átlag, valami hihetetlenül mellé álltak. Ha már én bepöccentem (nem esett meg gyakran, de volt ilyen is), jöttek, hogy adjak még egy esélyt neki, ne kapjon büntetést. Szerintem a testvéri kapcsolat az egyik legerősebb dolog a világon, csak éppen sok múlik a szülőkön.

Azt szeretném még leírni, hogy miért érzem helytelennek a látásmódodat:

Én 3 gyerekkel váltam el. (Nem a a hiper fiam miatt). Újra férjhez mentem, a férjem ráadásul néhány évvel fiatalabb nálam, még nem volt gyereke. Mégis tisztában volt vele, hogy a gyerek nem rosszaságból teszi, amit tesz, hogy sokszor ő is szenved önmagától (jellemző a hiper gyerekekre), és elfogadta, hogy a fiam ilyen. Sokszor ő vigasztalt, ha nehéz volt, és kereste az újabb és újabb lehetőségeket. Benned ezt a fajta elfogadást nem érzem...

Nem örülni kell a helyzetnek, hanem elfogadni és megoldani....

Többször írod, hogy eddig a terhesség számlájára írtad a türelmetlenségedet. De hát előtte is ismerted a kislányt! Utolsó kommentedben meg a terhesség előtti türelmedről írsz, tehát akkor még bírtál vele.

Így két dologra tudok gondolni. Vagy valóban a terhesség miatt vagy feszültebb, az meg majd elmúlik, ha belerázódsz a babázásba, vagy most, hogy már tudod, mi a helyzet a leányzóval, sosem tudod majd elfogadni.

Első feltételezésemnél nincs kérdés, a helyzet majd javul, főleg ha okosan kezelitek a tesó kérdést, a második pedig pusztán téged minősít. Az a kislány ugyanis nem lett más, mint a terhességed előtt volt, csak most már van neve a dolognak.

Engedj meg még egy megjegyzést:

Sok első gyerekes anyuka spirázza túl a dolgokat, te is. Valahogy azt hiszitek, most már minden a babáról szól, körülötte forog a világ, semmi másra nem marad energia.

Jó nagy tévedés. Az élet megy tovább.....

A gyerek nem beteg és ezt te is nagyon jól tudod kedves kérdező, csak valamilyen módon muszáj levezetned a frusztrációdat azzal kapcsolatban, hogy nem a gyereked lesz a férjed elsőszülöttje. Első kézből ismerem ezt a konfliktust, ez rendkívül összetett probléma. Az apám neje ugyanígy vetített rám is, mikor kicsi gyerek voltam. Teljesen normális, kicsit félszeg, gátlásos kislány voltam, nehezen tudtam beilleszkedni apám új életébe, nekem is fel kellett dolgoznom, hogy innentől kettős életem lesz és ez abban manifesztálódott, hogy feszélyezett és zárkózott lettem. Apám felesége közölte velem, hogy retardált és hülye vagyok, anyám nevelésének a csődje (!!!), csökkent értelmű, semmi nem lesz belőlem, valamint csúnya vagyok. Amikor a testvérem megszületett és kiskamaszként nem tudtam eleinte sem vele sem a helyzettel mit kezdeni, apámnál próbált elvágni azzal, hogy én "utálom a testvéremet". Azóta elmondom magamról, hogy egyetemet végeztem, tanár lett belőlem, nagyon jó a kapcsolatteremtő készségem más emberekkel és tinikorom óta a mai napig hetente mondják vadidegenek, hogy mennyire szép vagyok.

Én végül felnőttként kiszálltam apámék életéből, mert apám neje később sem hagyott békén. Néha megpróbálta magát megemberelni (szerintem apám kedvéért), de nem tartott sokáig, előbb-utóbb mindig előtört belőle az undokoskodás. Ami pedig apámat illeti, ő akart új családot, most megkapta. De tőlem többet semmit nem várhatnak, mert én sem kellettem nekik, nem illettem bele az új családmodelljükbe. Apámat is bántja a dolog és neheztel is a feleségére emiatt, de már késő. Nem tudok mit mondani erre, edd meg amit főztél. Nekem ezért nem fog kelleni olyan pasi, aki már "csomaggal" érkezne az életembe.