Helyrehoztam az életemet? Lehet normális (abb) életem? Egyáltalán így van (nak) lehetősége (i) m, vagy önmagamban kevés vagyok?

A helyzet elég összetett (hosszú), de megértéshez, s félreértések elkerülése érdekében leírom.

Rokonaim nincsenek, kizárólag szüleim vannak nekem. Anyám hosszú ideig itthon volt mozgáskorlátozottság miatt. Viszonylag helyre jött, tervezgeti az életét egy másik férfival, de még együtt van az apámmal. Viszonylag jól kijövök vele, de úgy érzem elég tudatlan, sokszor tudatosan megtéveszt, s hazudik, s engem használ "fegyverként", ami nem szokott jól elsülni.

Apámmal a kapcsolatom rosszabb nem is lehetne. Őt egyáltalán nem tudom elviselni, sőt utálom, amikor csak a közelébe vagyok undor fog el. S jómagamtól is undorodok ilyenkor, mer tudom, hogy ő az apám.

22 éves vagyok, utolsó évemet töltöm a középiskolában, s egyre jobban félek az év végétől, pontosabban attól, hogy ki kell lépnem a nagybetűs életbe.

Apám rendkívül tudatlan, beképzeld, pökhendi, amit rendkívül nehéz elviselni, sajnos ehhez agresszivitás is társult. Kisebb koromban ivott is, így többször előfordult, hogy álmomból arra ébredtem, hogy pofoz engem, vagy anyámat. Közepes tanuló voltam, magatartásommal nem volt probléma. Ellenben a szülőket nagyon szégyelltem, ezért távolságot tartottam a többi gyerektől. Sajnos apám mások előtt is megalázott, így nagyon féltem, hogy osztálytársaim előtt is megteszi, így nem szívesen barátkoztam.

Amikor nagyobb lettem inkább hazudtam, csak ne kelljen másokkal lenni, egyszerűen nem viseltem volna el, hogy megalázzon, megverjen más előtt, vagy azt lássák, hogy milyen apám van (tudom, hülyeség volt, de egyedül voltam, gyerek voltam...senki nem volt ott, hogy mellettem álljon).

Elkezdtem a középiskolát, rendkívül jó jegyekre tettem szert. Továbbra is szapult, lehordott mindennek, amikor valaki megdícsért, akkor ő kiakadt. Én segítettem anyámnak, amíg ő elment szórakozni, csajozni. Teljesen elzárkóztam mindenkitől, hazudtam mindenkinek, hogy a "mocskomat" el tudjam titkolni.

Ott tartok, hogy sikerült letennem az érettségit, s most készülök szakmából is vizsgázni. Felsőoktatásról nem is álmodoztam, mert nem lenne aki támogatna. Nem tettem le a további tanulási szándékomról, de egyre halványabb az esély arra, hogy össze tudom hozni. Anyám egészségügyi állapotához képest jól van, megismerkedett valakivel. Apámnak folyamatosan vannak nőügyei, vitatkozik anyámmal, engem pedig szapul. Elkerülöm őt, nem szólok hozzá, szobámban élek, van mikor anyám úgy hozza a kaját, mert nem mehetek át, mert ő épp pornót néz, nővel beszél meg egyebek. Viselkedni nem tud, mindenkibe belé köt, beképzeltsége már nem ismer határokat.

Anyám elköltözik, én nem szívesen mennék vele, azok után, hogy az apám leadott a jövendőbeli férjének mindennek, végképp nem. Ráadásul én is azok közé tartozom, akik suli után nem tudják, hogy mi lesz: lesz állásom? Nem lesz? Lesz normális keresetem? Nem lesz? Sajnos a korombeliek helyzetét elnézve nem vagyok bizakodó.

Egyre inkább kiakadok, hisz saját hülyeségemből egy igazi barátom sincs (nem is volt a fentebb írtak miatt), párkapcsolatról még álmodni se mertem ilyen háttérrel, így itt vagyok kapcsolatok nélkül, ráadásul úgy, hogy apám suli után két hetet akar nekem adni. Beképzeltsége nem ismer határokat, hülye indokokkal támasztja alá görénységét, és azt, hogy próbálja kihúzni lábam alól a talajt, ráadásul a legpofátlanabb és undorítóbb módon: mindezt a hátam mögött.

Nem tudom, hogy lesznek/vannak-e lehetőségeim, a szorgalmam és tisztelettudásom, valamint kommunikációs kézségem elég lesz-e ahhoz, hogy az életemet rendbe tudjam tenni. Tisztában vagyok, hogy nehéz lesz, hisz nem vagyok hajlandó többet hazudni semmivel kapcsolatban. Nem úgy akarok kimenni az életbe, hogy a családi hátteremet próbálom takargatni, miközben jogosan merülhet fel a kérdés: miért nem voltak barátai? miért nem volt barátnője? és társaik.

Van ebből kiút, vagy az egyébként fényesnek sem kinéző jövőmet temethetem?