Csalódtál már valamelyik szülődben, nagyszülődben, mint emberben?

Én édesapámban csalódtam, túl nagyot, sajnos. Amikor a szüleim elváltak, felénk se nézett (ketten vagyunk testvérek), bár váltig bizonygatta a válás során hogy ő bele fog halni hogy "elválasztják" a gyerekeitől. Aztán amikor édesanyám számonkérte rajta a gyerektartást, ami nevetséges összeg egyébként (20 ezer forint/gyerek), fejébe vette, hogy az ellenségei vagyunk, és ki akarjuk őt semmizni. Azóta ennek az ügynek a kapcsán folyamatosan fenyegetőzött, mindent a fejemhez vágott, olyanokat, amiket egy szülőnek sosem kéne a gyerekének mondania - főleg, hogy nekem, mint gyereknek elméletileg nincs közöm a gyerektartáshoz... csak ugye már 20 éves vagyok, és ettől úgy érzi, hogy nekem kell mondania a magáét (hátha én megsajnálom).

Így jöttem rá, hogy apám egy ostoba, önző ember, akiben túlteng az önsajnálat... :/ Sajnos, igen, változtak az érzéseim iránta: nyolc év alatt sikerült elérnie, hogy már sem tisztelet, sem szeretet nincs bennem iránta, mint apa iránt. Én mindent megtettem, hogy javítsak ezen a kapcsolaton, de már minden hiába. :) Szentül hiszi, hogy direkt ártani akarok neki a testvéremmel, és édesanyámmal.

Kérdésedben a válasz.

Ők is csak emberek, megannyi hibával.

Számomra bármi megbocsátható.

Kivételt képez a szeretetlenség, kegyetlenség, nagyfokú önzés.

Ezek azok, amiket soha nem lennék (vagyok) képes megbocsátani.

Hmmm...végülis igen,de már gyerekkoromtól nagyapámban...undorító elmebeteg ember volt,lekötpött,megalázott, megvert stb stb...amikor meghalt megkönnyebbültem.

Apámban meg viszonylag pozitívan csalódtam,mióta nem vagyok otthon egésznormális lett:D

Nagyszüleimben, amikor rájöttem, hogy valami fel nem fogható módon gyűlölik apámat, és ezért minket (tesómat és engem) sem szeretnek annyira, mint az unokatestvéreinket. Mondjuk ez a negatív kivételezés inkább visszanézve lett feltűnő, mióta felnőtt vagyok, már nem olyan látványos. Vagyis úgy mondom, hogy nekem gyerekkoromban nem igazán tűnt fel, hogy mi a tesómmal "másodlagosak" vagyunk bizonyos értelemben, pedig ez akkor még valósabb dolog volt, most felnőttként már nem így van, de most jobban látom visszatekintve, hogy gyerekkoromban mi miért volt úgy, ahogy.

Amúgy nagymamámmal nincs különösebben bajom, sok dologban nem értünk egyet, de jól el szoktunk beszélgetni. Nagyapámmal viszont kevésbé szeretek együtt lenni, mert ő szinte kényszert érez arra, hogy a politikai nézeteit rám erőltesse. És igazából nekem ez volt felnőttként csalódás, arra rádöbbenni, hogy nagyapámnak csak e körül forog az élete. Amúgy ebből kifolyólag utálja apámat is. Mert apámnak más a meggyőződése, nem mintha apám bármikor is vitát kezdeményezett volna vele ilyesmiről.