Hogyan lehet feldolgozni azt hogy a szuloi neveles miatt egy onbizalomhianyos felnott lettel?

Igen, ez nagyon fontos! Az előnyöd, hogy első kézből ismered ezeket a buktatókat, kifizetődik majd a saját gyermekeid nevelésekor.

Nem szerettem én sem hazajárni; suli, haverok, nagyszülők... mindegy, csak ne legyek otthon. Ráadásul; a kifelé mézes-mázos anyámról senki sem hitte el (a bölcs felnőttek), hogy mekkora suttyó. A barátaim persze tudták. Volt rá példa, amikor nem tudta magát kontrollálni, hogy előttük törte ketté a fejemen a fakanalat :), mert pl. 4est kaptam kémiából (de oka mindig volt az örjöngésnek; rosszul bekötött cipőfűző, elől hagyott kisautó... stb.). A nyomorult apám meg asszisztált neki - egyszer sem védett meg. Legalább nem félek a contact-tól, ami boxban nagyon is jól jön :D . Régi szép emlékek... akkor nem gondoltam annyira szarnak a helyzetet, de ahogyan öregszem és pl. a barátnőimen keresztül belecsöppenek ilyen-olyan családi környezetbe, mindig jön az input arról, hogy mekkora seggek az őseim. Okés, mindenhol vannak problémák, de sehol sem volt a folklore része, hogy megrúgdosom a kölyköt mert első próbálkozásra a kuka mellé dobta a használt zsepijét.

Nem tudom, hogy Ti hogyan vagytok ezzel, de én nagyon irigy vagyok arra, akinek van igazi családja. Tegnap sikerült elmerengenem egy idős házaspáron, ahogyan éppen vásároltak egy-két dolgot az ünnepekre... olyan kedvesen és tisztelettel beszélgettek egymás között a gyerekekről / unokákról! Nekem meg soha nem sikerült tovább jutnom az "ez"-nél...

"gyakorlatilag - semmit nem tudok kikommunikálni a tudásomból (ami nagyon para pl. egy állásinterjún)".

Ez nálam is így van. Nem vagyok képes ajnározni magamat. Nem tudtam, hogy ez emiatt van.

Az attól függ, hogy mennyire rombolták le az önbecsülésed. Ha lehet hinni a pszichológusoknak, akkor pl. a stresszre való reakció nem születetik veled (evidens, hiszen ez egy külső, általában társadalmi akcióra adott válasz), fiatal gyermekkorban alakul ki (6, max. 10 éves korig) és az emberek többségét egész életében végigkíséri. Mivel kisgyermekkorban alakul ki, ezért - gyakorlatilag - minden, az alapjellemben előforduló "rendellenesség" a szülő és a nevelés sara. Ráadásul; csak nagyon komoly szélsőségek / traumák esetén változhat meg (de ez sem 100%).

Nagy a szülő felelőssége, ez tény. Nekem nagyon szimpatikus, hogy van, aki ebből is tanul és erőt merít, hogy az Ő gyerekei már elkerülhessék ezt a buktatót!