Ha még most is fontosabb minden más, mint én, akkor már tényleg mindegy igaz?

A párommal igazi szerelem volt első látásra, imádtuk egymást, minden remekül ment. Nem egész egy év után összeköltöztünk, majd kezdődtek a problémák. Igazi anyuci kicsi fia, aki semmiben nem volt hajlandó alkalmazkodni, ha nem úgy történt valami, ahogy ő akarta, nem az volt, amit ő akart, akkor jött a vita. Újabb másfél év telt el és már ott tartottunk, hogy 2-3 naponta olyan szinten összevesztünk a semmin, hogy ajtócsapkodás és sírás lett a vége. Szó nélkül képes volt bárhol otthagyni egy vita közepén.

Meguntam...

Elbeszélünk egymás mellett, nem értjük egymást, mintha a falnak beszélnék, ő nem ért meg engem, én nem értem meg őt. Teljesen más az értékrendünk, a felfogásunk, sajnos ez lakva derült ki. Szeretem őt, de már nem tudok rá úgy nézni.

Kedden ismét összevesztünk, ezúttal itthon hagyott a vita közepén. Utána szóltam, hogyha most kisétál azon az ajtón, akkor vigyen magával váltó ruhát is, mert én többé nem várom vissza. Elment... és vissza se jött azóta, amikor én itthon voltam.

Úgy volt, hogy ma eljön és leülünk beszélgetni, hogy lehet-e erre még megoldást találni, vagy végleg kinyírtuk egymást. Az előbb hívott, hogy még találkozik egy haverjával és megnézik együtt a forma 1 ismétlését, úgyhogy max utána jön át. Ennek kb fél 1-kor van vége, fél óra mire ideér... én holnap dolgozok, korán kelek (ő is), erre nemet mondtam.

Ha már ez is fontosabb a kapcsolatunk átbeszélésénél, akkor tényleg adjam fel igaz? :( Én sem vagyok tökéletes, de sosem éreztem még ennyire erősen azt, hogy nem ezt érdemlem. :(