Nem szeret a lányom, eltávolodott tőlem, mit tehetnék?

A tizenéveseknek kinyílik a világ. Nem a szülővel együtt tölthető idő lesz a fontos, hanem a barátok. Ez a korából ered. Ennyi idősen én is hasonlóképp nem tartottam rendet magam körül. Anyám pedig hasonlóképp nem örült ennek. Egyszer bejött a szobámba, ahol épp rendrakás címen ültem a hatalmas kupi közepette, és rajzoltam. Mire ő kifakadt, hogy miért nem rakok rendet, és majd rajzolok utána? Erre én közöltem vele, hogy "de anya, most jött az ihlet"... Ő pislogott kettőt, annyit mondott, hogy "aha", és kiment a szobából. Onnantól kezdve nem utasítgatott, mert rájött, hogy másképp jó nekem, mint neki, aki egyébként rendmániás. Békén hagyott a nyaggatással, persze, azért időnként be-beszólt, de az már nem volt olyan zavaró. Szóval, én sem szerettem besegíteni a háztartásba ennyi idősen. Inkább vonultam a saját világomba. És szerintem ezzel nem csak a te lányod, és nem csak én voltunk így... Nem nem szeret, hanem most kezd leválni, a saját útját akarja járni, ahol nem az a fontos, hogy te mit és hogy szeretnél, hanem saját maga.

Egy tippem azért lenne: vedd fel a kapcsolatot a legjobb barátnőjével, mondd el neki az aggályaidat, kérdezd meg az ő véleményét, kérdezd meg, szerinte van-e különösebb problémája veled a lányodnak, ilyenek. Ha értelmes a barátnő, biztos átérzi 16-17 évesen is, hogy te törődsz a lányoddal, nem akarod zaklatni, csak szeretnéd, hogy tudja, rád számíthat. Mert te most a biztos háttér vagy neki.

Eszembe jutott egy filmrészlet: 4 fiatal elindult este bulizni. Az egyik lány apja a lány lelkére kötötte, hogy ekkor és ekkor jöjjön haza, meg telefonáljon, meg mondja meg, hova mennek. Persze, az események úgy alakultak, hogy a kocsi, amivel a fiatalok mentek, lerobbant egy olyan helyen, ahol nem volt térerő. Kezdtek kétségbe esni a gyerekek, a lány rosszul érezte magát, hogy jaj, mert az ő apja állandóan aggódik iránta, és ez milyen nyomasztó. Mire az egyikük megszólalt: jó neked, veled legalább törődnek... A lány ekkor magába nézett, és rájött, hogy bizony, milyen jó is neki...! A történet vége az lett, hogy az öccs tudta, hol nincs térerő azon az úton, ahol a 4 fiatal rostokolt, így a szülők rájuk találtak, és a lány boldogan omlott apja mellkasára.

Hát, ezt kell erősíteni a lányodban. Nem kell őt folyton molesztálni - elhiszem, hogy számodra elfogadhatatlanul öltözködik, de te vajon annyi idősen hogy s mint viselkedtél, vélekedtél? Ha nem engedtek elég szabadságot, mi volt a megoldás? Begubóztál? Kitörtél?

Próbáld ki, hogy hétvégén, amíg sokáig alszik, készíts neki reggelit, és vidd be a szobájába, amikor ébredezni kezd. Vagy előtte, óvatosan, hogy ne is vegye észre, ha bementél.

Figyelj rá - ne úgy, hogy piszkáld, hanem szeretve, elfogadva.

Két idétlen ruhája közül javasold neki valamelyiket, hogy szerinted abban dögösebb, vagy vagányabb. Így légy részese az életének. Ami neki fontos, abba segítsd. Nem kell helyette rendet rakni, de a kedvenc zenéje hallgatása közben mondhatnád neki, hogy szívesen elpakolsz vele együtt...

Ha sikerül meghökkentened, rájön, hogy milyen jó fej vagy, és több bizalmat fog szavazni neked... Persze, attól még nem lesz belőle egyből kisangyal... :)

Úgy látszik ez kamaszkorban "általános", nálunk is hasonló a helyzet, csak még barátja nincs (igaz még csak 15), hiába beszélek neki a szobáját is csak sokszori kérés után teszi rendbe. Nem segít, mindenért morog, folyton számítógépezik, más alig érdekli, időnként elmegy a barátnőjével. Szünetben délig aludt, minden este (éjfél körül) szólni kellett, hogy kapcsolja ki a gépet. Néha úgy szól vissza, hogy nehéz visszafogni magam, hogy lekeverjek egyet, de az sem érne semmit. Néha már úgy vagyok hogy nem érdekel, mert bárit mondok: hiába.

Remélem kinövi, csak addig nem tudom hogy fogjuk kibírni.

Én is voltam kamasz és nem felejtettem el, de én ilyen messzire nem mentem. Én nem mertem volna visszabeélni a szüleimnek és én mindig segítettem otthon (igaz anyukám beteg volt, de akkor is), Tőle hiába kérem, inkább megcsinálom én mert mindig azt mondja hogy majd megcsinálom, ha rá várok akkor mindig éjfélkor kéne porszívóznom. Szóval várom hogy vége legyen ennek a korszaknak, némi nyugtató, sok türelem, egyszer csak észhez tér.

Milyen volt a kamaszkor előtt?

Jól kijöttetek? Sokat beszélgettetek?

Olyan lesz, ha majd vége ennek a korszaknak. Türelem!

Egy kicsit elkényeztetted,aztán a fejedre nőtt.

Szigoríts be.Az elején rossz lesz,de rájön majd,hogy unalmas szenvedni.(számítógépezni csak akkor szabad,ha kész a leckével,házimunkával.Baráthoz menni,szintén,+el kell kérezkedni.Minden alkalommal.Te tartozol még felelősséggel érte,ezt magyarázd meg.Nem uralkodni akarsz felette,de mindig tudnod kell,mikor hova megy,meddig marad,hisz téged is elővesznek,ha baj van.Tehát ha nem kérezkedik,kvázi nem is szólt,nem mehet.)

Szerintem a keménykedés a legrosszabb!!!

A gyermek személyisége 5 !! éves koráig kialakul, nevelni pedig kamaszkoráig lehet.

Szerintem itt minden rendben van, csak várni kell. De ez csak megérzés, az eddigiek alapján.

17 évesen énis ilyen voltam (15-18-ig kb)

szobámban hegyben állt a ruhahalom,dölt össze minden,semmit nem csináltam,cvsak haverok,pasi,bár tartottam a tanulos szintet,5ösre érettségiztem,most egyetemista vagyok

de anyámmal egyszerüen nem tudtam kijönni

18 évesen elmentem koliba,40kmre (igen,negyven,csak hogy ne kelljen otthonlenni,de barátok se legyenek messze)

azota helyrejött a kapcsolatunk,naponta beszélünk 20percet telefonon,hetente 1-2x hazamegyek,segitek amit tudok

azt az 1-2 évet bird ki,utána remélhetőleg normalizálódik

22/L