Miért érzi úgy néhány szülő, hogy joga van beleszólni a felnőtt gyereke életébe?

A szülő mindig szülő lesz, és amíg a szülők élnek, a gyerek gyerek marad a szemükbe. Talán ez egy olyan szerep amiből nem lehet kinőni. Egyszerűen a féltés az aggódás az ami miatt tudni akarnak mindenről, meg akarják óvni a gyereket.

Ebből sose fognak kitörni, amíg élnek ilyenek lesznek.

Kizárólag a gyerek tudja meghúzni a határokat, és megállítani a saját szüleit, hogy eddig és nem tovább.

Néhány?! Talán inkább néhány az, aki nem.

Azért, mert önző, mert képtelen látni és elfogadni, hogy a gyereke felnőtt ember, és nincs joga belepofázni egy másik ember életébe. Saját maga peidg nem képes tudopmásul venni, hogy az idő múlik, és ő öregszik, kiesett az anya-szerepből. A gyereke VOLT, de már felnőtt. Tanácsot adhat, de parancsot, iránymutatást, kéretlen belszólást nem.

Minden szülő így érzi, és amíg csak él, igyekszik segíteni a gyerekét ("beleszólni az életébe").

De ezzel nincs is semmi gond. Sokkal rosszabb, ha nem is érdekli, mi van vele.

Az a megoldás, hogy a gyerek normálisan és tisztelettel ugyan, de megszabja a határokat.

Anyukám például folyton azt mantrázza, hogy fogadjam el, hogy ő fizeti a megélhetésem, és ne munka mellett, hanem rendes nappali képzésben járjak egyetemre. Aztán persze ki-kibukik belőle, hogy hagyjam el a párom és költözzek haza hozzá, meg ne ezzel a témával foglalkozzak, hanem másikkal, ami neki jobban tetszik.

Tudom, hogy jót akar, viszont azt is tudom, hogy az nekem nem lenne jó. Ezért aztán mindig elhárítom az ajánlatot, mondván náluk is van helye annak a pénznek. Ebből kiindulva pedig jogot formálok arra, hogy amikor azt mondja, hogy költözzek haza, egyszerűen annyit mondok, hogy nem. És tádá, nincsenek korlátok.