Miért van az, hogy egyre több 20-22 éves anyuka marad magára a pár hónapos babájával és a problémáival?

Nem hiszem, hogy korhoz kötött. Mi kivártuk az időt, hogy meglegyen minden, ami kell a családalapításhoz, 26 évesen szültem. És most mégis válunk, mert a férjem egy nagy tuskó lett. Belőle ezt hozta ki a család. És nem ilyen emberhez mentem hozzá, sokat változunk, főleg akkor ha már anyák és apák leszünk. Csak van ki jó, van ki rossz irányba és ez a változás nincs bekalkulálva az esküvői igennél és a jóban rosszban veled....-nél.

Sok nő amikor szül, kibírhatatlan irányba változik csak ők még észre sem veszik, és hát azt el kell fogadni mert ők szültek...

Szerintem sokan borzasztó naivak és az ösztönök elnyomják bennük a józan észt. Vannak, akiket csak az érdekel, hogy gyerekük legyen, mert már nagyon szeretnének egy családot. Ezek hajlamosak összeállni szélhámosokkal, akik a csillagos eget megígérik nekik (persze a céljuk csak egy jó kis szex), aztán a végén csodálkoznak, ha ott maradnak a gyerekkel, elvált nőként.

Én dolgoztam, levelezőn pedig fősulira járok. Találkoztam a jelenlegi párommal és a védekezés ellenére becsúszott a gyerek ELSŐ EGYÜTTLÉTÜNKKOR. Abortusz kizárva, megbeszéltük hogy belevágunk. Most 6 hónapos a babánk aki a világ legszebb kislánya, tavasszal építkezünk. Az eszünkbe sem jutott, hogy a gyerek miatt ripsz-ropsz esküvő. Majd szépen lassan idővel az is lesz. És mindez 21 éves koromban kezdődött, 22 voltam mikor a babám született. Örülök neki, hogy fiatal anyuka vagyok, és szerintem nem hamarkodtam el semmit...

Én pl. ebben a cipőben járok. Kapcsolatban éltem, de gyereket még nem terveztünk, bár én titkon vágytam már rá nagyon. De azért tudtam, hogy nem a megfelelő időben érkezne, ha érkezne. De mégis érkezett. Tény, hogy nem éppen megfelelően védekeztünk. Az akkori párom egy idő után elkezdett hadakozni az óvszer ellen, hát el is mentem volna gyógyszert iratni, csak aztán a munka miatt egy darabig nem jutottam el orvoshoz. Vagyis már későn. Akkor ugyanis már terhes voltam. Kicsit megrémültünk tőle, de azért örültünk neki, mert mindketten nagyon gyerekcentrikusak voltunk. Abban reménykedtünk, hogy azért 9 hónap elég lesz arra, hogy külön költözzünk a szülőktől, ha nem is saját lakásba, de legalább albérlebe, és beszerezzük azt, ami kell. Amúgy mindketten dolgoztunk. Ezzel nem is lett volna baj, mind szép és jó lett volna, ha a párom idő közben nem hibban meg teljesen. Nem szeretnék most minden felelősséget rá hárítani, valószínűleg én is hülye voltam, de ő egy idő után kezdte úgy érezni, hogy joga van minden vitát pofonnal megoldani. Korábban nem csinált ilyeneket. Én meg ezek után nem akartam vele maradni (szerintem érthető). Így 20 évesen, végül egyedülállóként szültem. A "kedves" apukáról már jó ideje nem lehet tudni, hogy hol van, mit csinál (ennyit a nagy gyerekszeretetről, én sosem tiltottam, tehát nem üldöztem el), de mostmár ennyi idő után nem is érdekel. Amikor a fiam egy éves lett, egymagam is képes voltam arra, hogy külön költözzünk a szüleimtől, azóta kettecskén élünk. Remélem mostmár hamarosan lesz mellettem egy társ is, de ha nem, azt sem bánom, boldogok vagyunk mi kettesben is. Nem vagyok egy megkeseredett típus, pedig sokan ezt várnák tőlem. Tisztában vagyok azzal, hogy az életemben mik voltak a jó döntések, és mik a kevésbé jók, de azt nem bánom, hogy a világra hoztam a fiam. Ha tehetném, ma már későbbre halasztanám ennek az idejét, és persze jobban megválogattam volna, hogy kinek is szülök (úgy értem, több időt hagytam volna arra, hogy kiismerjem az illetőt), de a múltamon nem tudok változtatni, abból kell kihozni a legjobbat, ami van. Hiszen az egész élet döntések sorozata, lehet, hogy a most jónak hitt döntéseimről is kiderül egyszer, hogy annyira nem jók, de nem lehet mindig ezen rágódni. Megtanultam, hogy gondosan kell mérlegelni, de utána bízni kell a döntéseink helyességében. Persze néha nem árt felülvizsgálni őket, a tévedéseinket utólag belátni, de a múltat akkor sem lehet megváltoztatni, az pedig senkinek sem használ, ha a múltbéli döntésein kesereg.