Haszontalannak érzem magam, hiába a támogatás. Helyesen teszem vajon, amit teszek?
15 évesen félkényszerből költöztem páromhoz- otthon nem maradhattam, szeretjük egymást, bár több, mint 10 év van köztünk. Jól vagyunk, köszönjük szépen, már 5 éve. Míg suliztam, túl sokat nem tettem az anyagiakhoz, csak az utolsó évben sikerült diákmunkát kapnom, mikor már nagykorú lettem.
Csak egy szakma van a kezemben, és egy önerőből összekapart nyelvvizsga. (Az itthon töltött idő alatt megszerzett papírmentes tudás olyan, mintha nem is lenne.) Biztat, hogy tanuljak, mert most relatíve jól fizető és stabil munkája van, beleférne, hogy továbbra is itthon maradjak, leérettségizzek. Az elmúlt két évben voltam itthon is, pár hónapig helyettes takarító voltam, most úgy fél éve itthon próbálkozok egy kisebb vállalkozást összehozni. Munkám akad, de még nem elég, a bevételem ingadozó (10-30ezer között). Neki "mindegy, csak csinálj valamit", én meg rosszul érzem magam, hogy haszontalan vagyok még mindig. A szakmámmal valójában kitörölhetem, maradna a helyi gyárakban való elhelyezkedés, amitől mindketten viszolygunk, ismert körülmények miatt. Néha megroppanok, és a maradék kedvem is elmegy mindentől. Haszontalannak érzem magam. Mit tennétek a helyemben?
Családot nem tervezünk.(Vagyis inkább kézzel lábbal tiltakozunk a rokoni nyomás ellen). Alapvetően karrierista beállítottságúak vagyunk mindketten.
20L
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!