Lépjek vagy ne? Nagyon padlón vagyok, de nem tudom, mi a jó megoldás!

Alapszituáció: 25 vagyok, párom 27. Budapesten éltünk, pezsgett az éltünk, rengeteg barátunk volt, színházba, koncertekre,múzeumba, programokra jártunk, mindkettőnknek olyan is a szakmája, hogy ez elengedhetetlen. Tavaly nyáron leköltöztünk vidékre, mert páromnak felajánlottak egy munkát, ami sokkal jobbnak tűnt, mint az akkori munkája. Kaptunk egy szolgálati lakástis. Még egyetemre jártam (járok), Phd-t csinálom Bp.-n, de vele mentem. Miután leköltöztünk, kiderült, hogy babát várok. A kapcsolatunk szilárd volt, és maga a csoda. Minden szempontból. Nagy reményekkel indultunk neki az évnek.

Azóta minden elromlott, semmi sem úgy lett, ahogy terveztük (kivéve a csodálatos babánkat, aki azóta 9 hónapos). A munkája felőrli, a fizetése fele annyi lett, kihasználják, nap mint nap megalázzák. Nincs egy ismerősünk sem, családunk messze van, utáljuk a várost, csupa kissebség és primitív emberek vesznek körbe minket, nem tudunk kimozdulni sem, nincsen semmi élet. A párom egyre többet kezdett inni, folyamatosan veszekszünk, megromlott a kapcsolatunk is teljesen.

Sajnos a szerződése még májusig szól, de úgy érzem, hogy én nem bírom ki addig. Minden nap sírok, minden nap veszekszünk, utálok vele otthon lenni. Mivel lecsökkentették a fizetését, nekem meg felajánlottak egy munkát, rábeszélt, hogy kezdjek el dolgozni, nekem is jobb lesz, ha emberek között vagyok kicsit. Babát beadtuk délelőttre egy magánbőlcsibe, én meg "félállásban" elkezdtem dolgozni. A félállásból az lett, hogy napi 10 órákat kell dolgoznom, fizetést meg nem kapok múlt hónapra, mert "elírták a szerződést".

Megelégeltem, kiléptem. Ő kiakadt, megint összevesztünk. Nem ragozom tovább. Úgy érzem, depressziós lettem, a legkisebb hülyeségen is sírva fakadok, ingerült és feszült lettem, és ő is. Folyamatosan csak panaszkodik, elégedetlenkedik, szajkózza, hogy milyen szar az élete.

Munkája viszont nem lenne Pesten, lakásunk nincs, albérletbe kellene mennünk egy fizetésből. De május előtt nem is tud eljönni onnan. Én viszont nem bírom, egyszerűen nem bírom. Hova menjek? Mit tegyek? hogyan legyen jobb ez a helyzet? Most itt vagyok Pesten hétvégére anyuméknál (2 hónapja nem láttam őket a munka miatt), és úgy érzem, nem akarok visszamenni, mert itt most jól érzem magam, olyannak mint régen. Bocsánat, hogy hosszúra sikerült, köszönöm, hogy elolvastad!