Ez nem undorító?

Tegnap tudtam meg, hogy haldoklik a nagymamám. Messze lakunk tőle, és várandós is vagyok, sajnos nem valószínű, hogy el tudok menni elbúcsúzni tőle. Pedig nagyon szeretnék. De most nem is ez a lényeg. Anyám viselkedése borít ki. Mikor pár éve megpróbáltam kibékíteni a nagyival, lehordott a sárga földig. Pedig a nagyi annyira szeretett volna vele megint normális viszonyt. Anyám megsértődött rá egy kis hülyeség miatt, amiben nem mellesleg a nagyinak volt igaza. (Vendégségbe volt nálunk, és a végén szóvá tette, hogy az 1 hét alatt a 13 éves húgom minden este a pasijánál aludt. Szóvá tette, de csak megjegyzés címen, még csak nem is hangosan mondta, és elintézte egy mondattal, hogy az anyámnak ezt nem lehetett volna a húgom korában.) Most meg, hogy megtudta, haldoklik az anyukája, felváltva mondogatja, hogy mit érdekli őt, hiszen sohasem szerette, és ezzel együtt azon mélázik, hogy vajon most mit fog örökölni. Persze, ha valaki ismerőssel találkozik, akkor ő a világ legszomorúbb embere, hiszen most már árva gyerek lesz, nem lesznek szülei, és zokog. (Tatim nem az ő édesapja, de ettől még nagyon szeretjük, hiszen ő a Tati.) Felfordul ettől a gyomrom, undorít a viselkedése. Remélem nem örököl semmit. Van egy öccse, remélem ő örököl mindent, már ha van mit. Mit tehetnék azon kívül, hogy lehordom anyámat a sárga földig? Mert ezt már megtettem, és semmi változás nem történt. Mit lehetne tenni, hogy rájöjjön, ez így nem jó?