Más is ennyire tart a kisbabáktól vagy velem van a gond?

Mintha csak magamat "hallottam" (olvastam) volna, ugyanígy vagyok a kicsikkel!

Egyszerűen nem tudok velük mit kezdeni! Nagy örömmel töltenek el, csak bámulom a csodás kis arcukat, az új kis élet szunnyadását - de hogy idiótaságokat kérdezgessek tőle? Minek? Csak kicsi, de nem hülye!

Pedig elviekben csak kisebbekkel voltam körbevéve gyerekkoromban: egy öcsém és két unokaöcsém van - de az egész pici babakorukra akkor sem emlékszem, legalábbis nem ugyanezzel a felnőtt fejjel, mint akkor.

Múltkor is barátnőztünk hármasban, egyikünknek van csak kislánya, hozta is magával. Én egyszerűen nem tudtam a helyzettel mit kezdeni, bár nagyon örültem a társaságának! Annyi, hogy vettem neki ropit a kávézóban, hogy ellegyen :D Másik barátnőm pedig azért el tudott lenni még olyan témával is, hogy: Jéé, micsoda pónid van? Milyen színű, hogy hívják stb.? (Nekem ez eszembe nem jutott, ill. felnőtt fejjel mi értelme annak, hogy lila egy póni :) )

Ezzel okosat nem sikerült kimakognom, de talán annyi lesz a titka a további kapcsolatotoknak, hogy próbáld keresni a társaságát, részt venni az életében, a mindennapjaiban. Hidd el, később, mikor egyre érdeklődőbb lesz, több mindent "lehet vele kezdeni": tanítani, sétálni, játszani vele, kisebb programokat szervezni és akkor majd belopja magát a szívedbe. Addig pedig bízd csak rá a szüleire, hisz egyelőre ők az egyetlen támasza - gondolok itt az etetés-tisztázás-altatás körforgásra.