Tudom, hogy nem kene megis allandoan sirok, mi segithet?

idővel könnyebb lesz :)

aranyos

Szia! Szegény...

Annak idején én is így voltam vele egyetem alatt, hiába mondta, és mondták, hogy ez így nem jó, foglaljam el magam, menjek társaságba stb, még tanulni sem volt erőm, se kedvem hétfőtől szerdáig. Csütörtöktől meg már a hétvégére készültem, hogy akkor majd miket csinálunk, meg minden...Akkor meg azért.

Egy idő után annyira elhatalmasodott ez, hogy már pénteken rettegtem, hogy vasárnap este elmegy, és megint egyedül leszek, és ez már elrontotta az egész hétvégi kedvemet. Egyre súlyosbodott az ügy.

Már depressziós voltam.

Későn jöttem rá, hogy mennyire nagy gondom van/volt/. Ezt úgy nevezik, hogy társfüggőség. Egyedül elveszettnek érezzük magunkat, és azt érezzük, hogy attól függ a jókedvünk, vagy a rosszkedvünk, hogy az imádatunk tárgya velünk van, vagy nincsen. Két külön ember akkor is élhet saját életet, ha együtt élnek, és akkor is élhet együtt, ha több száz kilométer van köztük. És mindkettőre szükség is van.

Sajnos nekem az együttélésünk második évében kellett rájönnöm, hogy az az ember nem szeretett soha igazán. Tehát feleslegesen gyötörtem magam majd négy évig.

De tudod, ha nem történt volna meg, ma nem tudnám, hogy társfüggő voltam, és nem mondhattam volna el Neked a tapasztalataimat. Minden valamiért történik.

Ja, és ha egyedül nem tudsz úrrá lenni ezen a gyötrő érzésen, és úgy érzed, már az életminőségedet rongálja, akkor ne habozz felkeresni egy szakembert, egy pszichológust. Segíteni fog!

Sok sikert, önálló ember vagy, önálló élettel, ezt ne feledd!

(Bocs, ha hosszú volt... üdv s.)

15:10-es vagyok

Okés, ha menni fog, Te tudod!!!

Gondolj arra, mennyien sírtak az állomásokon annak idején hétvégente, mert a fiúnak vissza kellett menni a laktanyába... :) de tényleg az jutott eszembe. És ők nem is tudták, mikor találkoznak legközelebb.

Ja, és komolyan annak idején nekem is mondták, hogy ne találkozzak vele, és majd jobb lesz. pfff...jah :))))))

Minden jót Nektek!