Beteg nagyszülők!? (Bővebben lent)

Szia!

Nekem szombaton halt meg a nagymamám. Most csak arról tudok írni amit én fontosnak éreztem volna hogy megtegyek, elmondjak, illetve ha még egy kis időre újból láthatnám, megtennék, elmondanék.

(Mondjuk nálam annyiból más volt a szituáció, hogy én ápoltam mielőtt meghalt, de annak ellenére hogy sok időt töltöttem vele, a 70 év korkülönbség hatására nem ismert igazán, nem sok mindent tudott rólam, az életemről, az érzéseimről.)

Mesélj neki magadról ( de ne ezzel kezdd), éreztesd vele, hogy fontos számodra, fogd a kezét - jó ötlet, hogy idézz fel régi, jó emlékeket. Én szerettem volna valahogy egy kis örömet okozni neki - a kedvenc dalát elénekelni, de nem volt már rá módom...

Ami nagyon rossz volt az egészben, hogy hiába volt tudható, hogy hamarosan meg fog halni, nem voltam képes elmondani amit szerettem volna - szerintem többen lehetnek így ezzel, hogy nem érzik a súlyát idejében, mi az igazán hogy ha valaki nincs többé. Ilyenkor nem szabad semmit halogatni. Feltétlen igyekezz mindent megtenni, amit úgy érzed meg kell miatta vagy magad miatt, mert nem lesz többet rá mód. - Nehogy lekésd az esélyt erre, mint én...

Az én nagyszüleimnek egyébként nem lehetett feltenni a kérdést, hogy hogy vannak, mert csak legyintettek... Talán egy halálos beteg embernek nem érdemes ezt a kérdést feltenni - de nem ismerem a nagypapád.

Igazából teljesen megértelek; ez a baj, hogy én sem tudtam kezelni a helyzetet: ne sajnálkozzak, de érezze az együttérzésem, próbáljak pozitív lenni, de ne érezze úgy, hogy nem érzem át a helyzetet... Talán ha rosszul lesz, vagy rossz dologról beszél, csak hallgass és simogasd a kezét, mondd neki, hogy szereted. Ha "kipanaszkodta" magát - ez csúnya megfogalmazás - akkor juttass eszébe régi szép emlékeket. Szerintem rá fogsz érezni, de ha nem is, igazából akkor is tudni fogja, hogy szereted és sajnálod ami vele történik, csak nehéz ilyenkor jól kezelni a dolgokat. Talán ilyen nincs is. De mellette kell hogy legyél, legalább kicsit, mert neki már nincs sok, a Te életedből pedig ennyi idő igazán nem nagy áldozat, cserébe azért, hogy boldogabb lehet egy kicsit hogy láthat.

Ha valamit esetleg kérdeznél, nyugodtan írj privátot.

Kívánom, hogy minél könnyebben vedd a a veszteséget.

Nehéz helyzet, az biztos.

Anyósom 1 éve halt meg, nagymamám fél éve és a nagypapám 3 hónapja. Mivel ők neveltek, nagyon közel álltak hozzám.

Sajnos anyósomtól nem tudtam elbúcsúzni, ami utólag nagyon bánt. Ő is tüdőrákos volt és tudtuk, hogy meg fog halni, de úgy voltunk vele, hogy majd valamikor...., így nem nagyon beszéltünk vele erről. Pedig kellett volna. Sokszor próbálta elmondani mit hogy csináljunk, mit hol találunk, ha ő már nem lesz, de mindig legyintettünk, hogy ne is beszéljünk erről mert nem fog bekövetkezni stb. Ő nem tudta, hogy nincs sok ideje hátra, de érezte. Viszont az orvos azt mondta gyógyítható. Nekünk is ezt mondta, de a neten utánanéztünk és akkor döbbentünk rá, hogy nincs esélye. Ennek ellenére sok mindent nem mondtunk el pedig ilyenkor a legtöbb ember szeretne a szeretteivel a halálról beszélni arról hogy mi lesz utána a családdal, milyen temetést szeretne stb. Állítólag ez megnyugtatja a haldoklót mert így mindent elrendezhet maga körül.

Szóval, ha mondani akar valamit, hallgasd végig akkor is ha nagyon rossz. Ezenkívül beszélj neki magadról, mi van veled, mik a terveid stb. Mondd el neki mit érzel iránta stb.

Nagymamámnál már volt tapasztalatom, de neki is csak az agyvérzése után mondtam el, hogy mennyire szeretem és hogy köszönöm amit értem tett stb. Ez engem is megnyugtatott és talán valamit ő is felfogott még belőle. Bár szellemileg eléggé leépült szegény. Sokszor pedig csak ültem az ágya mellett és fogtam a kezét. NÉha megitattam, ami ahogy láttam rajta jólesett neki. Tehát néha az is elég, ha csak leülsz mellé, megsimogatod stb.

Nagypapám a mama halála után sokat beszélt arról, hogy mi lesz ha meghal. Őt már meghallgattam, hagytam hogy elmondja, de nekem nem könnyebb ennek ellenére mert sokszor mondta, hogy sajnálja hogy nemsokára el kell hagyjon minket stb.

Neki sajnos nem köszöntem meg amit értem tett csak későn. Akkor amikor meghalt a kezem közt, de nem tudom hogy hallotta e még.

Előtte sokat beszéltünk a kórházban a gyerekkoromról, hogy mit csináltunk együtt és nagyon sokszor említette ott már, hogy érzi nem megy haza többé.

Bocs, hogy hosszúra sikeredett.

Én nagypapámat és két dédszülőmet veszítettem el az utóbbi pár évben... Hát kemény dolog. Én is rengeteget gondolkodtam, hogy mit is mondhatnék nekik, amikor már egyértelművé vált, hogy ez az utolsó találkozásunk egyike lesz. Nagypapám nagyon közel állt hozzám, nagyon szerettem. Emlékszem bementem hozzá, csak leültem mellé, a kezére tettem a kezem, és halkan megkérdeztem hogy nincs e valamire szüksége. Azt mondta nincs. Még vagy negyed órát ültem mellette, de egyszerűen nem tudtam mit mondani, viszont végig szorította a kezem, hogy miért azt már magam sem tudom, hisz utána "berontott" mamám, hogy mosakodás stb, én kimentem, és amikor visszafordultam becsukni az ajtót, hallottam hogy papám megkérdezi mamit, hogy "ez a lány ki volt?". Azt a sírást, ami akkor rám jött, senkinek nem kívánom. Borzalmas érzés futott át rajtam, és még mindig visszhangzik a fejemben. Tudom, hogy nem tehet róla, idős volt, és régen látott, de azért még is rosszul érintett, hogy akivel annyit játszott és "kommandózott", már nem ismeri meg. Természetesen emiatt nincs felé semmi rossz érzésem, csak nagyon nagyon fájt ilyen állapotban látni. A hazaindulásunkkor elköszöntünk tőle, hosszú ölelés, nagy puszi, aztán ki az előszobába, ahol nagy családi sírással búcsúztunk el nagymamámtól. Hazaértünk (350 km) és másnap csörgött a telefon, hogy meghalt. Persze azonnal vissza indultunk. Borzalmas volt.

Dédipapámnak agyvérzése volt, ő is lebénult, csak feküdt. Mindig próbált beszélni hozzám, bár sokszor dédimamám segítségét kellet kérnem mert nem értettem mit kérdez. Amikor meglátott ő is elsírta magát. Sajnos rá már nem emlékszem "egészséges korából", de ennek ellenére tiszteltem a kitartását. Sokat szenvedett a háború alatt, és 8 évig küszködött a tehetetlenséggel is. A mai napig nagyon nagyon felnézek rá!

Dédimamámmal más volt a helyzet! Soha senkitől nem kaptam olyan őszinte ölelést, soha senki nem aggódott értem olyan őszintén mint ő. Amikor utoljára láttam éppen nyaralásból értem haza, így csak ültem mellette és meséltem, meséltem... Ő kérdezett, én válaszoltam, utána elmondta mennyire féltett, megölelt és hazajöttünk. Másfél hétre rá halt meg. Nagyon szerettem, mégsem sírtam napokon át, ahogy pl nagypapám halálánál. Tudtam hogy neki mindent elmondtam amit akartam, és megérdemli hogy végre "megkönnyebüljön", már régóta a halálra vágyott. Ha bár addig könnyen vettem az akadályokat, a temetésén összerogytam úgy zokogtam. Ha apu nem áll mellettem, akkor a földön kötök ki... Én is jobban szeretek keménynek látszódni, de talán itt is ez volt a baj. Suliban nem akartam kimutatni hogy fáj, és ez a temetésen jött ki, de nagyon...

Minden jönni fog magától, csak ülj le, mond el neki milyen jó újra látni, milyen régen találkoztatok, ezzel a "hogy vagy" kérdést kikerülheted, elcsépelt lenne egy haldokló embertől megkérdezni... Utána mond ki, ami jön... ami eszedbe jut, amit úgyérzel szeretnél kimondani. Ne félj semmitől, csak mond ki!!!! Hihetetlenül bánni fogod, ha nem teszed meg, nem lesz következő alkalom, amikorra halaszthatod :(

Én a helyedben először annyit mondanék: de jó látni téged! Mert ebben pont az van, amit érzel, hogy jó, hogy még épp időben hazaértél meglátogatni és ennek nagyon örülsz.

A nagyszüleimnél azt figyeltem meg, hogy amikor arról volt szó, hogy a távol élő fiuk pár nap múlva megérkezik, akkor ez életben tartotta őket addig, s mindketten a látogatás után mentek el... Valószínűleg a te nagypapáid is minden erejükkel várnak rád, hogy még egyszer utoljára láthassanak és jó híreket halljanak. Megbékélnek, ha arról mesélsz, hogy milyen jól tanulsz/jól sportolsz/jól érzed magad/jó eredményeid vannak/jól érzed magad a bőrödben - mert nekik az a fontos, hogy megnyugodhassanak abban a hitben, hogy a kisunokájuk jó helyen van és jól érzi magát az életben. Mint ahogy az is fontos, hogy úgy érezzék, szép emlékeket őrzöl majd róluk a szívedben.

A halál szükségszerű, szoktasd magad a gondolathoz, készülj fel rá, fogadd el, hogy elmennek, magadnak teszel jót ezzel.