Miért magyarázkodom a szüleimnek és miért akarok megfelelni lassan 30 évesen is? Milyen okokra vezethető ez vissza?

sajna velem is ez a helyzet. pedig én 19 éves vagyok.

14 voltam mikor elkezdtek válni egymástól. 1 évig nyúzták egymást a bíróságon. Ez azt jelentette, hogy amíg ők magukkal voltak elfoglalva, én addig éltem a saját életemet. Semmit sem szabadtak meg. Mások 8. osztály után a szüleivel közösen döntötték el hogy hova menjen gimibe vagy szakiba. Én egymagam döntöttem. Az anyagi hátterem mindig megvolt. Elszóltam magamat bármit megkaptam, de odafigyelést, szeretetet nem.

Ha nem tanultam akkor se szidtak le ha tanultam nem dicsértek meg. Öngyilkos is akartam lenni, de túl nagy az egóm hozzá.

Lázadtam tetoválásokkal, piercingekkel, de sikertelenül. Ma már tudom, hogy életem végéig a kedvükbe szeretnék jrni hogy ne érezzek ilyen undorító közönyösséget a szüleim felől. Mintha nem is léteznék....

Én azt tudom, hogy én szeretetteljes családot akarok magamnak és történjen bármi, akár a legnagyobb szegénység, de én figyelni fogok a gyerekeimre!

31 éves vagyok.

Tavaly télig én is ilyen voltam, akkor született a lányom, azóta teljesen máshogy viszonyulok sok dologhoz, már nem tekintem magam gyereknek (jobb későn :D ).

Nevelési okokra, meg törődési okokra leginkább.

Ahogyan az első is írta kb ez szokott lenni mindenhol, hogy a gyerekek többsége ezért lázad ilyen módon mert a szülei nem figyelnek rá kellően. Sok olyan ismerősöm van akik tele vannak tetoválással, cigiznek, drogoznak, ész nélkül alkoholizálnak, és milyen történeteket hallottam tőllük a családjukról, azt hogy nem foglalkoztak velük. Többségük szülei elváltak voltak, az anyjuk éjjel nappal melózott a gyerek semmilyen figyelmet törődést nem kapott és persze hogy rossz társaságba kerültek.

Most nem azt mondom hogy azok akiket normálisan nevelnek, odafigyelnek rájuk, nem buliznak nem isznak stb... De nekik még mindig jobb a helyzetük, mert buliznak kellemesen jól érzik magukat nem a detoxban ébrednek ha részegek, csak úgy a határig isznak maximum.

Én mind ezt veszem észre.

Én nem dohányzok, igaz kipróbáltam már, de valahogy idegesít ha a kezembe van, inni iszok, de sosem leszek totál részeg.

Jó ez nem feltétlen a kérdéshez tartozik. De vannak még olyan fiatalok akik hasonlóképpen vannak csak ők nem ebbe a dologba fojtják bele a dolgokat hanem a megfelelésbe úgy mint te.

Ha esetleg veled rendesen törődtek a szüleid, meg minden, akkor megint más lehet az oka, amit már ne nagyon tudok leboncolni sem.

Én is így voltam vele hogy megfeleljek nekik, igaz én úgy csináltam a dolgot hogy magamnak is jó legyen ne csak nekik, mert ugye ők csak jót akarnak, meg segíteni, de valahogy szerettem volna a magam életét én irányítani és én alakítani ahogyan jónak láttam a dolgot. Tehát én csak az érettségiig voltam így vele, utána tanultam szakmát amit jónak láttam meg érdemesnek, majd nagy nehezen találtam munkát, dolgozok, van barátnőm is, akivel szeretjük egymást, és már közel sem a szüleimnek akarok megfelelni. Igaz még velük élek, meg néha a barátnőm is idejön pár napra ami nem is zavarja a szüleimet, meg nagyrészt külön lakrészem van ahol csak a konyhán kell osztozzunk szerencsére. De már tervbe van az összeköltözés, van is egy kis családi ház a barátnőm családjáé amit birtokba vehetünk, cserébe rendbe kell rakjunk, amin már el is kezdtünk dolgozni.

Én már nem a megfelelésen vagyok, hanem a magam életét építem fel. persze a szüleim ennek örülnek hogy televagyok tervekkel, amiken dolgozgatok amennyire csak lehetséges, én úgy érzem hogy mégis megfeleltem nekik, de nem ez volt a célom persze.

Ha szüleid normálisak, és felnőtt gyermekükként is sok mindenben számíthatsz a segítségükre(pl. lakásvásárláshoz anyagi hozzájárulás, gyermekedre vigyázás), akkor természetes hogy meg akarsz felelni az elvárásaiknak.

Általában azok szakadnak el jobban a szüleiktől, akik nem sok törődést kaptak tőlük.

nálam a megfelelési kényszer onnan jön, hogy soha nem kaptam egy szép szót, illetve nagyon korán önállósítani kezdtek a szüleim.

kitűnő voltam suliban, kitűnőre érettségiztem, tavaly diplomáztam, állok a saját lábamon, és még annyit se kapok érte, hogy ügyes vagy. a diplomaosztómra senki (!!) nem jött el a családból, pedig nem ápolunk rossz viszonyt, egyszerűen nem volt kedvük felutazni vidékről, meg ez amúgy is természetes, nem?? meghalnék egy "büszkék vagyunk rád" vagy "gratulálunk" vagy valami hasonló mondatért.

aztán egy pár hónapja rájöttem, hogy ők már sosem fognak megváltozni. ha el kell intézni valamit, vagy panaszkodni kell, esetleg segítségre szorulnak, akkor kapásból felhívnak, amúgy soha, egyszer sem, hívtak még föl "csak úgy", hogy megkérdezzék, hogy vagyok. tehát eljutottam arra a pontra, hogy nem érdekel többé. ez az én életem, legfőképp magamnak kell megfelelni, nekem kell szembe nézni önmagammal minden nap, nem nekik. a párválasztásnál sem azt nézem már, hogy vajon nekik megfelelne-e az illető... élem az életem, amiről jóformán semmit sem tudnak, és megkapom mástól azt a szeretetet, amit tőlük kellett volna. remélem segít.

hú, hát ezzel én is pont így vagyok, azzal a különbséggel, hogy az utóbbi években ugyanígy a páromnak akarok folyton megfelelni. Oka, szerintem az, hogy az ember annyira várta mindig az elismerést a szüleitől, és sosem kapta meg úgy, mint amire szüksége lett volna, talán hogy az iskolai eredmények sem voltak soha elég jók, mert ha jó jegyet kaptam az természetes volt, miért járna érte dicséret, hiszen kötelességem a tanulás, és aztán az ember egyszerűen nem tud soha elég jó lenni... saját magának. És örökké csak küzd és teper, hogy elég jó legyen.

Hát igen... én is dolgozom az ügyön, mert ez nem vezet sok jóra, ha így marad, főleg a párkapcsolatban ez egy eléggé egészségtelen felállás tud lenni, főleg hosszú távon. Kb szegény páromnak majd lennének a gyerekei tőlem+ egy gyerek, az lennék én.

Szóval elég gáz az ilyen, azt hiszem, jó úton fogsz járni, ha arra gondolsz, amire én is próbálok, hogy elég jó vagyok, és elég ügyes, ha az ember mindig igyekszik kicsit megdicsérni magát, és nem elrejteni, hogy áhhh ez nem is olyan különleges.

Nem tudom, kb ezt tudom elképzelni okoknak, illetve lehetséges megoldásnak.

26/N

Arra vezethető vissza, hogy nem váltál le róluk, nem nőttél fel és még mindig piedesztálon tartod őket, mit a kisgyerekek a szüleiket.

Nekik pedálozol, nekik akarsz megfelelni, holott 30 évesden már csakis önmagadnek kellene.