"Húsz évesen nem tesz semmit, ha az ember nem élete párját akarja megtalálni"? Szerintetek?

Én nem görcsölök ezen. Mert tudom, hogy a barátom lesz a férjem, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk:)

Viccen kívül: nagyon jó vele lenni, ő is szeret velem lenni, és mindketten szeretnénk, ha ez minél tovább tartana. De nem parázunk rá a jövőre, inkább élvezzük azt a helyzetet, ami most van. Hosszú távra tervezünk, de nem lehet tudni, mi lesz 1/5/10 év múlva.

A házasság pedig nem garancia semmire, sokan válnak el, ma már szinte semmiségnek számít (míg pár évtizede szégyen volt).

Első perctől én is csakis úgy tudtam valakivel eltervezni, ha hosszutávra gondoltam. Az hogy nem jött össze mindig, más dolog :)

De úgy néz ki mostmár célba érek :))) 6 éve vagyunk együtt.

Szóval én megértelek. Inkább azokat nem értem meg, akik nem terveznek hosszútávra...

Én a #2-es válaszoló vagyok és amit írtam, mondhatjuk, hogy saját tapasztalat.

Anyám egy olyan családba született, ahol nem szerették, így egy kétségbeesetten egy kapcsolatba menekült. És jelentette számára a kiteljesedést. Csak volt a gond, hogy ő is túlságosan akart valakihez tartozni, ezzel megfojtotta apámat, aki menekült. Mióta 6 éves koromban elváltak azóta anyám egyre jobban leamortizálódott. Illetve ez a folyamat nagyon lassan ment végbe, mert még én pici voltam belém tudott kapaszkodni, hisz vagyok a családja, van egy gyermek aki feltétel nélkül szereti.

De most, hogy kezdeném járni a saját utam fénysebességél romlik az állapota. Egyre depressziósabb, kiszámítatlanabb.

Szóval most én szívok azért, mert Anya mellé mindig kell valaki, hogy ő egésznek érezze magát.

Én sem tudtam soha érzelemmentesen benne lenni egy kapcsolatban, ugyanakkor volt akiről tudtam, hogy nem lesz a férjem. A természete miatt. Na nem volt ám rossz ember, egyszerűen nem illettünk össze, sokszor volt meggondolatlan, lobbanékony természet - ennek ellenére szerettem. Férjet viszont nem CSAK úgy választ az ember hogy jaj de szeretetem. Kell persze ez is, szeretem a férjemet, de emellett összeillünk, nyugis, tudtam hogy jó férj, türelmes apa stb lesz.

A korábbi 1-2 olyan kapcsolatomat viszont nem bántam meg, mert szerettem, szerettek, tapasztaltam, én is formálódtam, toleránsabb lettem.

Ez az igény egy bizonyos szintig normális. Többé-kevésbé mindenkinek az a vágya, hogy találjon valakit, akivel majd egy párt alkothatnak életük hátralevő részében. A gond ott van, hogy te ezt görcsösen akarod, annak ellenére, hogy a házasság nem olyan csodás és magától működő dolog, mint ahogyan azt beállítják sokan. Rengeteg tényezőnek kell passzolnia ahhoz, hogy valakivel megérje házasságot kötni.

A viselkedésednek sajnos az lehet a vége, hogy még azt is elüldözöd magadtól, akivel amúgy egy normális tempóval haladva eljutnátok az oltárig. Rosszabb esetben meg végső elkeseredésedben összeházasodsz valakivel, aki a házasságra hajlandó ugyan, de még csak össze se illetek.

A nagy probléma szerintem az, hogy feleség akarsz lenni. Pedig a hangsúly azon kéne, hogy legyen, hogy megismersz valakit, megszeretitek egymást, jól működik a kapcsolat, és ráeszmélsz, hogy az Ő FELESÉGE akarsz lenni. A házasságot tűzted ki célul, de kérdem én, mit csinálsz majd az azt követő 45 évben? Házasnak lenni nehezebb és nagyobb kaland, mint párkapcsolatban lenni. Tétje van(már ha valaki komolyan veszi a fogadalmát). Ez tény, olvass bele más kérdésekbe, vagy nézz körül az ismerősök között.

Persze, annak semmi értelme, hogy egy tőled totál különböző ember mellett rostokolj évekig, csak azért mert szereted. Viszont: ha valakivel jól megvagytok, akkor is kell idő, és sok esetben együttélés is, hogy megbizonyosodjatok arról, hogy megértetek a házasságra.

Próbáld megtalálni az arany középutat, mert különben elsuhan melletted az élet, anélkül, hogy lett volna akár egy jó kapcsolatod is.

Ami még eszembe jutott, hogy talán kicsit ingatag is vagy, ha a saját lábadon kell megállni. Ha folyton támaszkodnod kell valakire, kapaszkodnod belé, akkor szerintem előbb egyedül kellene kicsit lenned, hogy megtanulj "önmagaddá válni", ahelyett, hogy pótkerék lennél. Most épp az jutott eszembe, hogy a cápákkal együtt mindig úsznak kisebb halak, folyton kísérik, az árnyékában vannak, így megúszhatják az életet úgymond. Van mellettük valaki, aki kijelöli merre mennek, cserébe a kis halak követik őt mindenhová.

Aki így vágna bele egy házasságba, az valószínűleg alárendelt lenne. Te szerintem ilyen tipus vagy, hiányolod a biztonságot, de ha úgy érzed, megkapod, lehet, hogy mindent lenyelnél, csak ne maradj egyedül. Szerintem minden embernek kell idő magára. Csak egyedül erősödhet meg az ember jelleme, mert magára van utalva. Az ilyen tapasztalásra a házasság során is szükség lesz, ha nem pótkereke akarsz lenni egy férfinek, hanem az egyenrangú társa.

ha neked csak az adná meg a biztonság érzését, h van a kapcsolatról egy papírotok, akkor teljesen felesleges házasodni. ugyanazon az emberek maradtok, ugyanazokkal az erényekkel és hibákkal.

fél év még semmi. komoly lehet a kapcsolat, viszont ennyi idő után még nem kell örök életre tervezni. vannak akik csak 25-28 évesen találják meg a párjukat, ami sztem nem is baj, mert addigra racionális döntést tudnak a hozni, hiszen van annyi tapasztalatuk, h jól válasszanak párt.