Miért bizonytalankodom még azután is, hogy már eldöntöttem, mit akarok?

20 éves lány vagyok. Régebben nem volt ez rám jellemző, vagy csak nem tudtam róla, mert sosem állítottak fontosabb döntések elé - elvégre mikben kellene döntenie egy fiatalnak, ami nagyobb felelősséget igényelne? Mostanában viszont, mióta leérettségiztem, állandóan agyalok, mit kellene kezdenem magammal, hol azt gondolom, hogy kilátástalan a helyzet, hol azt, hogy nem tudok választani a sok lehetőség közül. Tudom, hogy író szeretnék lenni, és régebben tudtam ennek az útját is, hogy mi módon jutok el odáig, hogy kiadják a történeteimet, de mára annyira lecsúszott anyagilag a családom, hogy már nem tudom azt gondolni, hogy ,,nem érdekel a pénz, én író akarok lenni, és más nem is érdekel", így már önzőségnek meg ésszerűtlenségnek érezném, ha dramaturgiáról tanulnék, nem pedig valami nyelvet. Szóval már kétszer felvételiztem egyetemre, először otthagytam, aztán be sem iratkoztam, mert mindig kitaláltam, hogy inkább dolgozni akarok, de korrekt munkát nem találtam az elmúlt két évben, csak egy iszonyat visszaélőt, amit fél évig bírtam. Nem bántam meg a szakelhagyásokat, mert mindkét esetben jobb ötlet híján választottam őket, nem illettek hozzám. Kicsit hiszek a sorsszerűségben is - ti hogy vagytok ezzel? -, hogy talán azért kellett kihagynom két évet, hogy meghozzak egy jobb döntést. Most megint a felvételi sorrendemen agyalok, már hónapok óta, de pár napja megint elkezdtem cserélgetni a sorrendeket, sőt, szinte teljesen új szakokat írtam fel az új listámra... Annyit tudok, hogy le akarok lépni innen, mert ez az ország nem tartogat nekem semmit, és szeretnék egyetemet végezni, mert büszke lennék magamra, meg szeretnék UTÁNA szakmát is, hogy ne csak egy lábon álljak, de... Néha úgy ébredek, hogy van egyáltalán bárminek is értelme? Annyira elbizonytalanítanak a hírek a magyar gazdaságról meg az oktatásról - félek, hogy rosszul teszem, ha itt maradok még pár évre, ugyanakkor tudom, hogy végzettség nélkül kint sem lennék előrébb, max au pairkedhetnék, de azt csak 29 éves korig lehet, utána meg ott vagyok, ahol most... Szóval... Miért vagyok ilyen? Már kitaláltam, mit szeretnék tanulni az egyetemen, ismerősök által tudom, hogy a harmadik mindig a tuti befutó, mert a harmadik szakjukat már szerették, meg ennek a szaknak látom értelmét, lenne vele célom, csak mindig aggódom, hogy telik az idő, és mi van, ha rossz döntést hozok...