Szerintetek miért ilyen a helyzetem? Miért nem jutok dűlőre a szülőkkel? Bocs, hogy hosszú lett, de normális válaszokat szeretnék kérni, legyetek szívesek elolvasni.

A helyzet lényege, hogy van két lánytestvérem, az egyik ikretesóm, a másik idősebb pár évvel nálam. Igaz, ők már nem laknak otthon, mert volt szerencséjük megismerkedni a két pasival, hogy az ikertesóm már 2. éve nem lakik itthon a szülői házban, a nővérem meg pár hónapja költözött albérletbe a barátjához. Én egy tanult srác vagyok (szereztem már diplomát reál szakon jó eredménnyel), de egy kicsit nehezebben megy nekem a társas kapcsolatok kialakítása (volt már barátnőm), inkább a munkaerőpiacon boldogulok nehezebben. Amiért írom a kérdést: már régóta gyötör az a gondolat, hogy szerintem legfőképpen anyu, de apám se másabb, mintha nem lennék egyenértékű gyerek (illetve most már felnőtt) a két lány testvéremmel. Normális gyerekkorom volt, becsülettel tanultam, elkerültem egyetemre, elvégeztem, de nem tudok semmilyen munkához jutni, mert kisvárosban élünk, ahol már mindenkinek meg van a helye a hivataltól kezdve az áruházakig. Neten is keresgélek, de nincs több éves szakmai tapasztalatom, kapásból fel sem vesznek. Mintha sose lenne elég, amit tettem magamért. Egy hibám van, szókimondó vagyok és nagyon megviselt már gyerekkoromtól, ahogy anyáék sokat vitatkoztak itthon. Mintha megsérültem volna lelkileg, ami kihat a szociális életemre. Több éve nem volt barátnőm se, és bár dolgoztam tavaly is félévet, véget ért a szerződés és a munka, így ismét meló nélküli lettem. Nem tudom mit kellene tennem, de szeretnék már elszabadulni itthonról, nem hiányzik anyu negativitása. Apu sem pozitívabb, csak ő nem az a megmondom típus. Anyu viszont elég keményen szememre veti, hogy ügyetlenkedek, meg mikor lesz így barátnő meg munka stb. Azt érzem, nem tudják elfogadni a szüleim valahol, hogy én teljesen más vagyok, mint a két lány tesóm. Én magamnak valóbb vagyok (elzárkózok), ha beszélek, akkor inkább az itthoni problémákra fókuszálok rá és sokszor sajnos túlzottan őszinte vagyok velük. Tudom, ez az én hibám. A barátaim szerint is valamelyest méltatlanul vagyok kezelve. Nem iszom, nem cigizek, nem keveredtem balhékba az iskolai diákcsínyeket leszámítva anno, mert katolikus suliba is jártam, így jó hatást gyakorolt rám az iskola. Nem tudom mit kellene tennem, kicsit most megrekedtem. Már elkezdtem ilyen önismereti könyveket is olvasni, sikerről és másról, mert úgy érzem, ha ebben az évben nem lépek ki a szülői házból, megőrülök. Hogyan indulhatnék el?

Egy huszonéves fiú.