Mit tegyek, ha apukám szörnyen félt a fiúktól? 14/l

Az a lényeg, hogy sosem voltam egy lányos típus. Csak egy bátyám van, akivel kiskorunkban folyton csak a gépen játszottunk, horgásztunk, és csupa fiús dolgot csináltunk.

Ezektől nem szoktam el, de apumnak még csak most tűnt fel, hogy én egy lány vagyok.

14 éves vagyok (nyáron leszek 15), és egy bevásárló központban voltunk, ahol azt hallottam, hogy az apám (aki egy fiatalos, vicces ember) valami ugatásszerű hangot ad ki.

Áttekintettem magam mellé, és egy fiatal (olyan 17 éves) srácot láttam "összesz@rtam magam" fejjel, és az apámat egy elég elégedett fejjel. Először megijedtem, de a fiú nyugodtan odébb állt, az apám meg kissé elnevette magát.

Megkérdeztem, hogy mi történt, erre elmondta, hogy a fiú elég erősen bámult engem, és ő valamiért beleordított az arcába. Nem tudtam, hogy röhögjek-e, vagy megharagudjak rá. De végül az utóbbi mellett döntöttem. Na jó, nem volt nagy cucc, azért így leírva sokkal durvább, a fiú meg amúgy is olyan kis pimasznak tűnt.

Apu beismerte, hogy hülye volt, és eldöntötte, hogy meg kell változnia, hiszen állítása szerint ő még rosszabb volt ennyi idősen.

De nem javult. Észrevettem, hogy folyton nézi, hogy ki les engem, és azt állítja, hogy szerinte én kacér vagyok, meg szemezgetek a fiúkkal... Én? Nekem aztán nincs túl nagy önbizalmam, a másik az, hogy nem érzem szükségletét egy srácnak. Nem kell... Minek az? Komolyan mondom, ha belegondolok, hogy mi lenne, ha lenne egy barátom, akkor teherként jut az eszembe. Na nem mintha nem vonzódnék a hímneműekhez, ha látok egy értelmesnek tűnő, talpraesett srácot, akkor megakad rajta szemem. De csak titokban. Nem szemeznék senkivel.

Keringőzök egy sráccal, aki nagyon nem tetszik, inkább csak kisfiúként tekintek rá. De apu kikészült. Mert az a fiú meg fogja fogni a derekamat, stb... Ő rám egy isteni teremtményként tekint egyébként, és szerintem engem nem érdemel meg senki. Plusz mellette benne vannak az ösztönök.

Jövőre kezdem a gimit, és szörnyen fél. Mondom neki, hogy nem fogok teherbeesni (mert ettől is fél), de nem nyugszik meg. Folyton mondja, hogy "Gimis leszel, lesz barátod..." Aztán nem győzködöm mondani, hogy ez a kettő nem függ annyira össze. Ha esetleg találok valakit, aki megfelel a kikötéseimnek (nem hiszem), akkor talán lesz barátom.

Néha azzal gyanúsít, hogy titokban már most van valakim, vagy, hogy tetszik valaki az osztályból. (Számtalanszor elmondtam neki, hogy még csak fiú haverjaim sincsenek, és minimálisan sem tetszik senki. És ez mind igaz).

Sosem beszélgettem még fiúkkal, és nem is mernék szerintem. Ők számomra csak egy elérhetetlen faj, akik között reményeim szerint elbújt 1-2 normális egyed.

Igen: foglalkozom a külsőmmel, enyhén sminkelem magam, a hajamat is szinte midig beállítom, és csinosan öltözködök. De ezt csak magam miatt, hiszen 1 éve hihetetlen mértékű önbizalomhiány telepedett rám, amitől csak így bírtam megszabadulni.

Ja, és apu azt is feltételezi rólam, hogy egy "rosszfiúval" fogok összejönni. Hiába mondom neki, hogy az olyanoktól hányni tudnék (de komolyan, legszívesebben vízbe fojtanám mindet), nem hisz nekem. Sok olyat ismerek sajnos, és én nem vagyok olyan, aki olvadozik a menőgyerekektől... Én olyan vagyok, aki a halálukért fohászkodik.

Ez nem beteges szerintetek? Mit tudnék még csinálni?

Szerintem én mindent megpróbáltam, de nem sikerül megnyugtatni.

Előre is köszi a válaszokat! :) 14/l