Rossz ember vagyok amiért nem sajnálom, hogy meghalt az apám?

Vannak emberek, akiket nem lehet békében eltemetni. Akik az életükkel sok ember életét keserítették meg. Az apád is ilyen volt. Megsebzett téged nagyon sokszor. Jó, hogy többé nem kell tőle félned. Jó, hogy nem kell hallgatnod a kiabálását. És rossz, hogy nem adta meg neked a békességet, amit egy lezárt, teljes életet élő ember hagy maga után. Mindig azt érzed majd, hogy ő nem élt teljes életet, hogy valami nincs lezárva. Ő okozta a negatív érzéseidet, és még ráadásul a lelkiismereted is vádolni fog emiatt egész életedben. Ez az egyik legnagyobb teher, amit az ilyen emberek hagynak maguk után. Nehezebb őket meggyászolni, tovább kísértenek álmodban, mint azok, akiket könnyű volt szeretni, akik valóban szerettek téged.

És ez azért van, mert valójában szereted az apukádat. Szenvedsz a megkönnyebbülés miatt, amit a kiabálások, borgőz hiánya miatt érzel. Pedig ez természetes. Sok évembe került megérteni, hogy jobb, hogy az anyám korán meghalt. Sokat rettegtem tőle. Nem vádolom magam semmivel. Volt olyan, hogy még közös öngyilkosságra is rá akart venni, amikor tinédzserként depressziós voltam. Ismerek anyákat, akik ilyenkor inkább tartják a gyerekükben a lelket. Jobb, hogy már nem kell attól félnem, mikor töri rám a szobaajtót üvöltve. És még sorolhatnám. Hogy így érzem, és hogy fáj hogy így érzem, azt jelenti, hogy szerettem és másfajta életet képzeltem neki.

Ne vádold magad.