A párom mellett üres az életem?

Már 10éve vagyok együtt a párommal.

A történet annyi,hogy ő az a típusú férfi,aki elvárja hogy minden a szájába legyen téve.

A szülei is ilyenek,az anyja mindent megcsinál az apjának,igazi szolgalélek.

Apósom inkább éhenhal,minthogy meg kelljen melegítenie a kaját...

Szóval a párom,ezt szépen eltanulta.

A párom csak ritkán megy el a boltba,a háztartásban nem segít,ha mégis,akkor azt napokon át tartó "könyörgés" előzi meg.

engem úgy neveltek,hogy mindent önállóan,magam csináljak meg.anyu nem ugrált állandóan apám után,max. kitakarít utána.Apu is főz magára,feladja a csekkeket stb...

Jelenleg anyósomékkal élünk.Ha a barátomnak kell valami,és én nem csinálom meg,szól anyósomnak,az meg egyszerre ugrik...

Mostanában kezdem azt érezni,hogy én is belustulok.A zoknit ledobom a földre és ott hagyon napokra,ritkán mosogatok,szalad az egész ház stb...

nincs kedvem már az egészhez,mert utálom hogy mindent nekem kell csinálni.már össze is vesztem vele,hogy nem vagyok én szolga,igenis vegye ki ő is a részét a munkából.

jövőre össze szeretnénk költözni.

nem tudom,számíthatok-e rá,hogy ott az új környezetben vajon megváltozna?

szeretem még mindig,de én nem tudok úgy élni,hogy azt érzem ,csak kihasználnak.

Nem akarok anyapótlék lenni :(

mondtam már neki ezt,de nem válaszolt.inkább csak valami sajnálatot olvastam le az arcáról...