Vannak itt olyanok, akik egyik napról a másikra léptek ki családjuk életéből?

Én ezt csináltam. Apám és anyám elég régóta éltek szar házasságban, apám rendszeresen terrorban tartott mindenkit. A kitűnő érettségimre csak annyit mondott "hát ez a természetes" a ballagásomra nem akart eljönni, mert ott "sokat kell állni feleslegesen" - végül anyám elcibálta, de bár ne tette volna, egész nap a savanyú, unott képét bámulhattam, amikor egyetemre jártam, akkor is többször megjegyezte, hogy gumicsizmás paraszt leszek, csak kapok róla egy pecsétes papírt (mezőgazdasági mérnök....), egyébként meg gyakran nem is köszönt nekem, annyira nem bírt elviselni... Egyszer hazahoztam az új barátomat, akit szintén lehordott mindennek, totál megalázott mindenki előtt, akkor fogtam egy hátizsákot, és elmentem a barátomhoz. Anyámat azért felhívtam, és mondtam neki, hogy holnap megyek a többi cuccomért is. Másnap már az ajtóban várt anyu, és zokogott, hogy ne menjek el, erre persze apám is rögtön ott termett (mint mindig, amikor le kellett cseszni valakit valamiért), én meg csakazért is gyorsabban csomagoltam. 2 sporttáska ruhával távoztam, és azt mondtam anyának az ajtóban, ha van egy kis esze, nem engem fog rábeszélni, hogy maradjak, hanem ő is elköltözik innen...

Azóta eltelt kereken 5 év. Anyám már a következő héten elment onnan, a kishúgom meg maradni akart. 2 évvel ezelőtt derült ki, hogy őt is hülyére zsarolta, vele fizettette ki a ház rezsijét a diákmunkájából, meg hasonlók, szóval őt is magamhoz vettem, az én kis családomhoz (mert az akkori új barátom ma már a férjem, és van egy kislányunk, aki 11 hónapos).

Hogy apámmal mi van? Fogalmam sincs... A nagy családban keringenek pletykák, hogy milyen szemét vagyok, hogy én kitagadtam őt, de már ez sem foglalkoztat.

26/L

Én azt mondtam máshol kaptam munkát és leléptem. Előtte pár hónapig gyűjtögettem albérletre a pénzt.

Majd állásom is lett ott, ahová mentem. :)

Szóval én munkával indokoltam a lelépést, sosem mondtam el az eredeti okot.

Gyerekkorom óta azt vártam,hogy mikor tudok végre lelépni otthonról, erre először 16 éves koromban került sor, amikor barátomhoz menekültem. Anyagilag ekkor még anyámtól függtem, tehát ha nem is minden nap, de hétvégente annál jobban ment a terror.

Azért léptem le, mert nem várt gyerekként soha nem tudott elfogadni, ahol tudott, ott belémrúgott, megalázott, zsarolt etc...

Nehezen, de mára sikerült tőle jó 300kmre költözni, a mostani életemről nem tud semmit. Mikor eljöttem, kapcsolt, azóta próbál máshogy hozzám állni, (legalábbis annyiban, hogy nem ordít velem) nem haragszom rá,de még egyszer nem követem el azt a hibát, hogy szemernyi információt is szolgáltatok neki az életemről, bmiről ami velem kapcsoaltos. Legalábbis addig nem, míg bocsánatot nem kér...

Amúgy, beszélünk, néhány havonta hazalátogatok, ha tudok.