Valaki aki már élt át ilyet, az magyarázza el nekem, hogy az ilyen emberek mit éreznek ilyenkor?

Igazság szerint nem tudom leírni, pedig én sem egy rózsaszín burokban nőttem fel. Poén, hogy mi is minden rokontól azt hallottuk vissza, milyen jó, tökéletes ember apám, mert előttük tette a szépet, de egy idő után rájuk hagytuk, gondoljanak, amit akarnak. Nem nekik, hanem nekem és anyámnak kellett vele élnünk.

Azt sem tudom elmondani, mi játszódott le a fejemben, mikor 14 évesen neki löktem apám a tükörnek, miután nekem esett, de sosem felejtem el, ahogy védtem a fejem, miközben a sarokba húzódtam az ütései elől, de csak nem akarta abba hagyni, akkor sem, mikor már a földön voltam... És, mikor végre leállt, utána mentem, és csak az vezetett, hogy érezze ő is az én fájdalmam... Mikor pár évvel később eltörte a vállam, már csak szabadulni akartam tőle. Sosem nevelési célzattal bántott, hanem, mikor részeg volt, és éppen valami nem tetszett neki. Sokszor kellett menekülnöm az éjszaka közepén, sokszor kívántam, bár kihozna valaki onnan, de senki nem jött, mert csodák nincsenek... és mégis léteznek, mert itt vagyok, egy új életben, új emberekkel, ígéretes karrier előtt, de csak és kizárólag a saját erőmből.

Sokan, ahogy én is, csak akkor merünk beszélni róla, mikor már kitörtünk onnan. Sokan vagyunk, akiket megedzettek azok az évek, és, bár ott van a fájdalom, minden erőnkkel próbálunk felépíteni egy normális életet.

"Sokan, ahogy én is, csak akkor merünk beszélni róla, mikor már kitörtünk onnan. Sokan vagyunk, akiket megedzettek azok az évek, és, bár ott van a fájdalom, minden erőnkkel próbálunk felépíteni egy normális életet."

<3