Mi volt eddig a legnagyobb gödör, amiből sikerült kimásznod? Miért kerültél oda? És hogyan sikerült onnan kikecmeregned? És mit tanultál az egészből, mi volt az az életre szóló tanulság, amit levontál belőle?

Nekem igazán szép, tartalmas gyerekkorom volt, nem lehet okom valódi panaszra.

Azonban 2007. szeptembere nekem maga volt a kénköves pokol. A suli végeztével nem sikerült munkát találnom (akkorra borultam ki ez miatt, a nyarat addig jól bírtam), ezzel egyidőben meghalt Nagyim (valójában dédmama, csak így hívtuk) és nyáron szakítottam párommal, aki szeptemberben új reményekkel kecsegtetett, de végül oltári vitába és aztán fájdalomba torkollt.

Ekkor 20 éves voltam... tudom, másnak lehet, hogy bagatell, illetve maga a szerelmi része is utólag csipcsup, de aki átélte már ezt, tudja miről beszélek. Azóta valahogy "félem az őszt", addig sem szerettem, de mintha ilyenkor csőstől jönne a baj...

Én eddig kb az egész életemre úgy gondolok,mint egy gödörre. Nem tudom,mikor jutok ki belőle,egyelőre talán már ki tudok kukucskálni,de ennyi. Sz.r gyerekkor,szüleim rengetegszer durván veszekedtek,a bigott,elvakult,értetlen anyám terrorizált tízegynéhány évig,szerencsére volt hova menekülnöm,apukámhoz költöztem,de még így is jó pár évig szerencsétlenkedtem: depressziós voltam,mert szerethetetlennek éreztem magam,úgy éreztem senkinek nem vagyok elég jó. Ráadásul anyám még továbbra is zaklatott telefonon... Párkapcsolataimban eléggé béna vagyok,ami szerintem az "előéletemnek" köszönhető,olyanokat is elviseltem,ami egy egészséges önbecsüléssel rendelkező nőnek eszébe nem jutna. Elviseltem a mocskos szitkoktól kezdve a verésig sokmindent. Tudtam,hogy mennem kéne,de nem tudtam,azt hiszem,nevezhetünk engem akár társfüggőnek is. Szeretem a páromat,nem akarom elhagyni,de volt vele is régebben egy-két erőszakosabb veszekedésünk,ami nagyon elszomorít,mégsem akarok menni,pedig annyira szeretném őszintén azt mondani,hogy "az én párom engem soha nem bántott és nem is bántana". Végülis egy kicsit még most is szerethetetlennek érzem magam,hogy miért lehet ennyire gyűlölni,hogy még pofont is kapok... Pedig én annyira szeretek... Munkám nincsen,bár ezért annyira nem nyavalygok,mert nemrég fejeztem be a sulit,más meg már évek óta nem talál munkát... Ráadásul most meg is vagyok hízva kicsit:D Namindegy... Legjobb évem viszont a 17. volt. Abban az évben senkitől nem függtem(szüleimen kívül,na:P),magasról tojtam rá,hogy másoknak mi a véleménye,annyi tettvágy volt bennem,hogy majd szétrobbantam,felszabadult voltam és vidám...visszasírom azt az időszakot.

Hogy másztam ki a rossz helyzetekből? Eleinte segítséggel(kineziológushoz és pszichológushoz jártam),aztán meg az önfegyelmemmel és türelemmel.

Ja és,hogy a sok sz.rból mit tanultam? Talán azt,hogy nem szabad elveszíteni a hitet magamban és a további szebb jövőben. Ha nagyon sz.rul is érzem magam és gondolatban üvöltöm,hogy bárcsak meghalnék,kicsivel utána mindig hozzágondolom,hogy de ki tudja,hogy mennyi buli/vidámság/vicces helyzet/élmény vár rám... és így kicsit megnyugszok.

22 éves lány vagyok egyébként.