Milyen egy orvos gyerekének lenni?

ismerek egy lányt

neki anyja, apja orvos

de nem hallottam eddig hogy kényszerítenék arra a gyereket hogy orvos legyen

Én orvos-gyerek vagyok. :) Én szerettem ezt a helyzetet mindig. Bár sok vádaskodás ért, hogy én biztos mindig kapok igazolást csak úgy, ha nincs kedvem iskolába jönni, csak azt nem tudom, hogy nem tűnt fel az osztálytársaknak 12 év iskolába járás alatt, hogy évente legalább egyszer ültem végig 1-2 hetet betegen, mert apukám adott gyógyszert és elküldött suliba, hisz fertőzni nem fertőztem, úgy volt vele, hogy kibírom azt a pár órát míg ott kell ülni, ha hazajöttem pihenek. Szóval még akkor sem igazolt, ha tényleg beteg voltam. Persze ha valami fertőző volt, akkor nem küldött el, de egyébként azok a gyerekek akik csak bementek az orvosukhoz, hogy írja már ki őket egy hétre, sokkal többet hiányoztak mint én, mert én ilyeneket nem játszhattam el. Persze 1-2 alkalommal előfordult, de még csak azt sem mondanám, hogy minden évben, hogy nem igazolt le nekem pár napot. Pl. téli szünet előtt többször előfordult, hogy a szerda-csütörtök-péntek volt megadva, és akkor kiírt hétfő-keddre, hogy már ne kelljen suliba mennem arra a két felesleges napra, hisz úgysem csináltak már olyankor semmit bent. Meg a menstruációm első napja is szent nap volt amíg fogamzásgátlót nem kezdtem szedni, mert eszméletlen görcsölős voltam, volt, hogy ő jött értem a suliba, mert ott gubbasztottam sírva, annyira fájt a hasam. De ezt tudta nagyon jól, hisz nem egyszer fordult elő, hogy görcsoldó injekciót kaptam itthon, mert már elviselhetetlen volt a fájdalmam. De pl. a dolgozatokat sosem úsztam meg, akárhogy rebegtettem a szempillám, hogy "csak most az egyszer...". :) Az alól nem volt kibúvó.

Hogyha valami olyan bajom volt, amire apukám nem tudott megoldást, akkor más orvoshoz mentünk. Édesapám háziorvos, így például a nőgyógyászati gondokkal természetesen nőgyógyászhoz vitt, a gerincsérvemmel (igen sajnos volt 14 évesen) ortopéd szakorvoshoz, lyukas foggal fogorvoshoz, középfül-gyulladással fül-orr-gégészhez. De egy megfázást, influenzát, ízületi gyulladást ő is elintézett. Védőoltást is ő adott be mindig, nem engedtem magam más orvossal megszúratni, mikor általánosban a kötelező oltásokra kellett járnunk, én már mindig előre megkaptam, az iskolaorvos tudta, hogy nekem nem kell beadnia, az oltási könyvemet is itthon tartottuk.

És persze hatalmas előny volt az, hogy bármilyen orvoshoz mentem életem során, soha nem kellett még csak le se ülnöm a várókban, nem hogy órákig ott ülni. Odaértünk, édesapám bekopogott és már bent is voltunk. Vagy később, mikor már egyedül is elmentem, nem kellett szülői kíséret, akkor meg csak felhívtam, hogy odaértem a dokihoz, ő pedig felhívta az orvost és szintén szólítottak be. Kaptam sokszor a gyilkos tekinteteket, de hát istenem, ez van... Meg amíg másoknak fél év a CT várakozási idő, nekem soron kívül megcsinálták. Ez ugye a kapcsolatoknak köszönhető, mert édesapám nagyon sok orvossal ápol jó kapcsolatot az egyetem óta, akik az ország jobbnál jobb kórházaiba kerültek, és ma már akár igazgatók, vagy szakorvosok, tanárok. Így mindig a legjobb ellátásban részesültem én is, de a családunk összes többi tagja is. Ezért nagyon hálás vagyok édesapámnak is, hogy elintézte, de az orvosoknak is, hisz a mai világban elég ritka a korrekt egészségügyi ellátás.

Sosem akarták rámkényszeríteni azt, hogy orvos legyek. Kicsi korom óta abból álltam ki pedig, hogy idegenek kérdezgették, hogy "na, és ugye te is orvos leszel?", én pedig válaszoltam, hogy "nem, én nem leszek az", majd jöttek a csodálkozó pillantások, mintha ez valamiféle szentségtörés lenne, hogy "hooogy lehet aaaaaaaaz? :O". Hát így. Sosem érdekelt a dolog, rosszul vagyok a vérvételnél, hányinger kerülget ha véletlen meglátok egy Dr. House részt, a matekhoz, bioszhoz, kémiához, fizikához pedig soha semmi közöm nem volt, úgy rángattak át minden év végén a suliban, meg a matek érettségin is 1 ponttal sikerült átmennem (örök hálám a matektanárnak). Ezt tudták nagyon jól a szüleim, így eszükbe sem jutott, hogy rámerőltessék a szakmát. Meg hát államilag támogatott képzés ilyen eredményekkel elképzelhetetlen lett volna, félévente meg nem nagyon lett volna miből kipengetni 1,5 millát, így maradt a kommunikáció szak... :) 20/L

5-ös válaszoló írásáról jutott eszembe, hogy egyszer feküdtem a dokinál az asztalon, kontroll volt a műtét után. Aztán mondta a doki ott mellettem az asszisztensének, hogy hívja fel xy dokit, mert egy kicsit oda kéne jönnie. Másik doki odajön, és az orvosom azt mondja: "kérlek írj egy igazolást Áronkának. Azért én mégsem írhatom alá. "

Mosolyogtam egy jót!:)

Nekem anyukám orvos. Aki azt írta, hogy csupa megfelelés, az az én esetemben nem lőtt nagyon mellé. Valahogy úgy éreztem -főleg kis koromban, de most is- hogy a család, az ismerősök mindig sokat várnak el tőlem.

Azt sosem erőltették hogy orvos legyek, de anyu nagyon örült amikor 13 éves koromban megmondtam neki, hogy én is orvos akarok lenni. Szerintem azért alakult ez így, mert anyu mindig nagyon sokat mesélt a munkájáról.

Tehát kényszer az nem volt, de szerintem anyukám mindig is azt akarta hogy végül orvos legyek.

Gyógyszert szokott felírni elég sokszor, de ha beteg vagyok és nem biztos valamiben, vagy csak nem a szakterületéhez kapcsolódik akkor rögtön elvisz orvoshoz. Az rám is igaz hogy soha életemben nem vártam még orvosi rendelőben.

Összességében arra a kérdésre, hogy milyen egy orvos gyerekének lenni, nálam az a válasz, hogy: semmi különös.

Biztos más családban mások az elvárások, a szokások.

Én sem akarom, és nem is fogom rákényszeríteni a gyerekem arra hogy a nyomdokaimba lépjen. Mindegy mit szeretne csinálni, a lényeg hogy majd egy talpraesett, szorgalmas ember váljon belőle.