Hogy birnatok, ha a szulokkel vagy az anyosekkal kene lakjatok? Nalatok mennyire kavarjak a sz. T, mennyire szolnak bele a dolgaitokba, kritizalnak, okoskodnak?

Én 20 évig éltem anyósomékkal (2 évig az ő lakásukban, 18 évig az emeleten épített külön lakásunkban), BORZALMAS VOLT!!! 8-[

SEMMIT nem tudtam úgy csinálni, hogy ne kössenek belém, semmi nem volt jó, amit csináltam, az sem ha nem csináltam...

Amíg velük laktunk, addig naponta átkutatták a szobánkat, a kimosott ruháinkat újramosták (mert az úgy nem jó, ahogy én kimostam!), a szekrényünket újrarendezték (mert az úgy nem jó, ahogy én pakolok), ha fürödni merészeltem, miért AKKOR és mennyi ideig, végül már csak ültem a szobánkban és meg sem mertem moccanni...

Az 1. évben súlyos gyomorfekélyt kaptam az állandó idegeskedéstől, amit magamba fojtottam: kórházba és szanatóriumba kerültem hónapokra...

Hiába lett külön lakásunk az emeleten, kiderült, hogy míg mi dolgozni megyünk, addig anyós és após a lakásunkban kutatgat (mi bizalommal nem zártuk előttük az ajtót)... Ha jött hozzánk valaki, azért beszéltek ki, ha én mentem valahová, akkor meg azt...

Na, egy könyvet írhatnék erről a 20 évről, nem is részletezem, örülök, hogy elmúlt!

És nem arról van szó, hogy egy kibírhatatlan, alkalmazkodni nem tudó, tiszteletlen ember lennék, mert amúgy minden kollégám és ismerősöm szeret, mindenki azzal jellemez, hogy nagyon megértő, türelmes és békés vagyok... :[

Szerintem az én szüleimmel is hasonló problémák lettek volna, egyszerűen arról van szó, hogy nem egészséges senkivel sem összeköltözni!!!

Lehet, én is ilyen kibírhatatlan lennék, ha valaki a lakásomba költözne és kerülgetnem kellene! Nyilván egy idegen nem tudja, nekem mik a szokásaim, biztosan idegesítene, ha a konyhába máshová tenné a késeket és nekem keresgélni kellene...

Utólag én levontam az életreszóló tapasztalatot : senkivel nem szabad összeköltözni, ennél még az albérlet is jobb!

Mi egy évig külön laktunk a férjemmel albérletben, majd anyósékhoz költöztünk, hogy összeszedjük magunkat anyagilag, és tudjunk házra gyűjteni.

Lassan két éve itt vagyunk, de semmi probléma nincs. Néha egy-két szóváltás, de szerintem ez belefér. Úgy szeretnek, mint a lányukat, mindent megkapok tőlük, főleg anyósomtól, odafigyelést, szeretetet, ha kell, tudok vele komoly dolgokról beszélni. Persze sok mindenben eltér a véleményünk, de nyíltan és őszintén elmondjuk egymásnak.

Egy szóval, minden rendben. :)

De azért néha én is vágyom egy kis magányra... :)

Én imádom anyósomékat,tényleg nem szólnak bele semmibe,még abba sem amibe már kéne...:)/család többi részére gondolok itt/

De azért a generációs különbségek megvannak,természetesen idomulni kell a másikhoz.Mondjuk ideiglenesen,pár hetet,hónapot ellaknék velük,de hiányozna az a szabad élet,amiből kimegy az ember.Biztos vagyok benne hogy nem kavarnának,egyszerűen nem olyanok.De sajnos az átlag(én így hallom ismerősöktől) bizony mindenbe de tényleg mindenbe beleszól.

Nekem szerencsém van,de messzi laknak......:(

Mi két éve lakunk anyóséknál, hatan vagyunk egy háromszobás lakásban. Bár anyósom egyre kevesebb mindenbe szól bele, azért még mindig elvárja, hogy minden úgy legyen, ahogy ő kigondolta. Állandóan megpróbálja a saját nézeteit, a saját véleményét ránk erőltetni, és ez nem jó. Sajnos a férjemet (a fiát) folyamatosan, alattomosan a hátam mögött próbálja fűzni, és ha kerek-perec nemet mondunk neki, akkor megsértődik, durcás lesz, mint egy hároméves gyerek.

Anyagilag tényleg jobban járunk így, hogy csak egy lakás fenntartásába kell beszállni, nem egy sajátot vinni, de idegileg elég feszült a helyzet. Pedig nem vagyok egy alkalmazkodni képtelen ember, nagyon jól együtt tudok élni másokkal...

Bár mostanában, két év után talán anyósom is kezdi elhinni, hogy a kisfia felnőtt, és nem szükséges ötvesként kezelnie (mint azt tette eddig, tényleg elég durván, de ezt nem részletezném).

Sajnos a mostani gazdasági helyzetben, illetve a támogatások teljes elvételével esélyünk sincs arra, hogy valaha is saját lakásunk legyen. A fizetésünk szinte semmire nem elég, spórolni sem tudunk... Borzasztó rossz helyzet, de nincs más, mint tűrni.

Viszont mindenkit arra biztanék, hogy amennyiben van lehetősége, illetve anyagilag bírja, inkább lakjon külön a szülőktől, mert sokkal egészségesebb, mint állandóan "egymás szájában lenni".

én el sem tudnám képzelni, hogy egyutt lakjunk...pedig joban vagyunk és rendszeresen találkozunk szuleimmel (naponta), anyosékkal hetente...az eskuvo után rogton bérlakásba koltoztunk, mivel mindkét családnál sokan vannak (+testvér, + 1-1 nagyszulo is), kulon szobánk is csak valaki más rovására lehetett volna...így megy a pénzunk havi kiadásokra, az építkezés még mindig csak terv, de így tudunk joban lenni.

ha valakinek a házában élsz, annak vannak bizonyos jogai és szokásai is. éjszakánként sokat fent vagyok a kisbabánkkal, mégsem kelt fel senki mást a sírása. nem tor ránk senki kopogtatás nélkul, nyugodtan mászkálhatok 1 poloban, a házimunkát akkor végzem, amikor, ugyis tudom, h rám vár...ezeken a hosszu éjjeleken gondolom, hogy nem is tudnék mást kerulgetni!!

így kevesebb a pénzunk, de van magánéletunk.