Hogyan tehetném élhetőbbé az a családomat?

A családom inkább hasonlít egy diktatúrára, mint egy szerető környezetre, bár a szüleim meg vannak győződve, hogy amit csinálnak az tökéletes és nekünk (nekem és a két bátyámnak) semmi kivetni valót nem kéne találnunk az életünkben, azonban már felnőtt fejjel kezdem felismerni, hogy mennyi kárt is okoztak nekünk valójában, habár abban biztos vagyok, hogy a szándékaik teljességgel jók voltak mindvégig.

Először is azért tartom ezt az egészet egy diktatúrának, mert gyakorlatilag nem szabad szabadon szeretni dolgokat, kedvelni valamit vagy mást gondolni egyes témákban. Bár ez már rendesen benne van a testvéreimben is. Például: én nem vagyok egyáltalán rocker vagy ilyesmi, de a jó rockot nem vetem meg. Minap Rammsteint hallgattam, amikor ezt meghallották, utána úgy néztek rám, mintha embert öltem volna és pokolkutyának csúfoltak. De ez előfordul a könyvek, a tv-műsorok, a filmek esetében is. A szüleim hülyének néznek, mert nem rajongók úgy a jazzért mondjuk, mint ők, pedig a kulturált ember azt hallgat.

Na ebből következik a második gond, hogy meggyőződésük, hogy jobbak és különbek mint a többi ember. Amint megismerkednek valakivel, egyből a negatív tulajdonságait jegyzik meg. Folyton arról beszélnek, hogy mások nem szoktak ilyet meg olyat csinálni, mert túl primitívek hozzá. Igazából ők sem mentek már egy színházba évek óta vagy költöttek egy forintot egy könyvre is.

Harmadszor rettentően spúr az apám: minden egyes garast hozzá vágja a fogához. Naponta legalább 3szor ordibál valakivel a családból, mert túl sokat költött vagy elszeretne menni valahová és pénzt kér rá. Bár apám ahogy öregszik, annál rosszabb lesz. Nagyon hamar felkapja a vizet és ilyenkor egy cseppet sem törődik a másik érzelmeivel. Úgy beszél a tulajdon gyerekeivel és feleségével mint a kutya piszokkal. Nem egyszer sírtam el magamat, mert olyanokat feltételezett rólam és vágta a fejemhez, ami soha nem történt meg. Mindenkit tök hülyének néz a családban. Engem -néha legalább is úgy érzem- különösen nem kedvel. Mindig avval jön, hogy olyan vagyok mint egy víziló és annyi eszem van, mint egy marék rozsnak. Esküszöm, kezdem őt nagyon gyűlölni. Mindig szánakozóan néz rám. Anyámat mindig undorító hangnemben kioktatja, de ha kezet mer emelni rá, akkor én tuti nem fogom visszafogni magamat. A testvéreimet néha meg is üti és volt, hogy kiraktak őket egy éjjelre, mert dühös volt rájuk. Az ő viselkedése nagyon sok felesleges stresszt okoz itthon.

A szüleim nagyon elcs*szték a nevelésünket, mert mindhárman önbizalomhiányos, függő személyek vagyunk. Szerintem a fiatalabbik bátyám depressziós is, de nem hajlandó bevallani. A szüleim pedig meg vannak lepődve, hogy nem vagyunk képesek önálló életet élni, pedig ők semmit nem rontottak el. Mostanában nagyon gyakran kerülök depresszív hangulatba és ilyenkor anyám csak ordít, hogy biztos az osztálytársaim tettek ilyenné, mert olyan aranyos kislány voltam. Persze erről is lehetne beszélgetni, hisz nem tudok nyíltan beszélni velük, mert ugye nem fogadják el a különböző gondolkodást, most már két napja arra készülök, hogy megkérjem, hagyj engedjen el, egyik este szórakozni, nagyon félek mindig a reakcióiktól. A testvéreim nem képesek életet építeni maguknak, pedig már harminc évesek. Apám mindig ordít velük és magyarázza mit csináljanak. A fizetésüket elveszik, bár az igaz, hogy tuti elköltenék felesleges dolgokra, mert nem képesek felnőtt módjára viselkedni és szerintem ebben biztosan sok szerepe volt a szüleimnek. Gyakran veszem magamon is észre, hogy csak ülök és várom hogy ők intézkedjenek. El akarok szakadni és egy teljesen más életet kezdeni, mert ugye már azt is eldöntötték, hogy én hogyan fogok élni a jövőben, de nekem semmi kedvem unalmas házi asszonnyá válni, aki 22 évesen szül kölyköket, mert egy nőnek az az értéke csak, hogy tud gyereket szülni (anyám imádja ezt hajtogatni, de csak kifogás, mert ő nem mehetett továbbtanulni a szülei miatt)

Szóval ez lenne, bár persze itt oldalakon keresztül magyarázhatnám mi szomorít el a családomban. Én ezt nem tartom olyan környezetnek ahonnan tovább tudnék haladni, pedig én tudom magamról tudnék többet is felmutatni, de ha rettegek a szüleimtől, mert az érzelmi manipuláció mesterei akkor az így nagyon gáz. Nincs önálló keresetem, ezért nem költözhetek, ráadásul még van egy évem a gimiben, valahogy viszont túl kéne élnem ezt a pár évet.